Az önmagát felfaló kígyó meséje – Sikoly VI. Kevés széria járt olyan sokáig műfaji kötéltáncot, mint a Sikoly. A horrorfilmek megkövesedett szabályait kijátszó, azt önreflektív humorral felboncoló, majd újraalkotó, kultikus slasher-sorozat 25 éven és négy folytatáson keresztül tudott ügyesen lavírozni az adott filmes korszak elvárásai, trendjei és saját kikacsintásai között. Viszont a Sikoly VI. már egy kevésbé kellemes horrorszabályt bizonyít: ha túl messzire mész, ha túl sokáig nyújtod a tésztát, akkor már nem a filmmel együtt nevetsz, hanem csak rajta. Egyszerűbb volt a képlet még 1996-ban. A horror műfaja addigra teljesen belefáradt a végtelenségig nyújtott, önmaguk paródiájává váló slasher-ökbe, amik minden kritikai utálat ellenére dominálták a 80-as éveket. Csak címszavakban: Halloween, hat rész. Péntek 13, kilenc rész. Rémálom az Elm utcában, hét rész. Utóbbinál maga az alkotó-író-rendező Wes Craven volt, aki saját maga temette el kultikus gonoszát, Freddy Krugert az Új rémálomban, ami sima rókabőr helyett a filmipar tömegtermelése és az általuk végtelenített, vizuális halálgyár hatását kapcsolta össze a rém figurájával. Craven ellentmondásos belső viszonya az egész műfajjal volt a tökéletes összekötő kapocs Kevin Williamson íróval, akiben szintén egyszerre volt meg a rajongás és a kritikus szemlélet. Craven virtuóz rendezése, Williamson fekete humora, a remekül válogatott szereplők és a horrorfilmek ránk való oda-vissza hatása alkotta a Sikoly és folytatásainak gerincét. Akaratlan vonzódásunk az erőszakhoz, a művészet korrumpálása és kihasználása borzalmas tettek nevében, ennek lecsorgása a köztudatba, a médiába, a filmiparba és hogy a túlélők miként tudják ezt feldolgozni. Csupa érdekes téma, ami mindig ott volt a felszín mögött, miközben az ember dobogó szívvel izgult a hősökért vagy kacagott a maszkos gyilkos pofára esésén. Minden Sikoly film leírt egy tökéletes kört, amiből mégis organikusan tudott jönni a következő és bár Craven 2011-ben meghalt, a helyébe lépő Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett a tavalyi ötödik résszel bizonyítani tudták, hogy van még hova szúrni a kést. Érzésem szerint az író-rendező duó már akkor is a tűzzel játszott. Mert hát meddig lehet ironizálva kijátszani a „pontosan-ezek-szoktak-történni-egy-horrorfolytatásban” kártyát? Amíg a hűséges rajongók is elkezdenek gyanakodni, hogy akik a kamera mögött állnak, tulajdonképpen ugyanolyan lusták és fantáziátlanok, mint a filmbeli Döfés 8. alkotói. Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik. A Sikoly 5 sokat köszönhetett annak, hogy volt 10 évnyi feldolgozandó horrorfilmes diskurzus, trendek (a régi és új szereplőket egybe tömörítő legacyquel-ek népszerűsége, „átlagos” horror kontra „elevated” horror, rajongói toxikusság), amiken lehetett ironikusan csámcsogni, két véres kaszabolás között. Viszont a hatodik rész szinte rögtön, sebtében készült egy év alatt. Van itt még hús vagy csak a csontot kezdjük rágni megint? Lásd még A Halloween véget ér. Na, de miről is van szó? Első jó húzás, hogy kikerülünk Woodsboro-ból New York-ba, ami logikus döntés volt az előző rész testvérpárosának, Sam Carpenternek (Melissa Barrerra) és húgának, Tarának (Jenna Ortega). Csak míg Tara mindenképp maga mögött akarja hagyni a traumatikus múltat, addig Samet megállás nélkül kísérti apja gyilkos szelleme és saját tettei, amit az internethuszárok önvédelemből hidegvérű mészárlássá formáltak. De a nagyvárosi forgatagot és az egyetemi életet már nem sokáig élvezhetik, Ghostface öröksége tovább szüli az imitátorokat, a hullák elkezdenek gyarapodni és a harcot újra fel kell venni. Mert ameddig egy franchise sikeres, addig mindig lesz egy újabb killer és egy újabb final girl. Ezt szinte szó szerint verbalizálják nekünk a már szintén kötelezőnek számító jelenetben, ahol szokás szerint végigmegyünk az adott horrorrajongó szereplővel, hogy vajon most mik lesznek a szabályok és kik a gyanúsítottak (Scooby-Doo-ba oltott whodunit). Bár hangsúlyozzák nekünk, hogy most már nincsenek szabályok, bárki lehet áldozat vagy gyilkos, de ahogy a film halad előre, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a Sikoly VI. jóval kevésbé bátrabb, mint aminek gondolja magát. Sőt ironikus módon az a sorozat, ami a szabályszegésről lett híres, a hatodik részére saját szabályai foglyává válik: tudjuk, kik a jók, megérezzük, kik a rosszak, nem variál, nem próbál újdonságot keresni, az történik, amire számítunk. Bár a sztori feldob pár izgalmas labdát (szociális média általi besározás és következményei, vagy hogy Sam a nyomás alatt valóban teret enged sötét énjének), ezek végül kihasználatlanok maradnak. Hasonlóan bosszantó, hogy mennyire limitáltan használja ki New Yorkot mint, helyszínt a film. Néhány kivételtől eltekintve teljesen elzárt helyszíneken játszódik, lakásokban, raktárakban vagy sikátorokban, így nem meglepő, hogy a leghatásosabb és legfeszültebb pillanatok akkor jönnek, amikor az alkotók valóban érzékeltetik a rideg metropolisz sajátosságát és méreteit. Legyen az egy két lakótömb közötti „függőlétrás” menekülés, éjjel-nappaliban való bújkálás (ahol kiderül, hogy Ghostface ellen még sörétessel se mész sokra) vagy a híres metrón való utazás, ahol a halloweeni maszkos tömeg csak megsokszorozza a „senkiben sem bízhatsz” paranoiát. A minél nagyobbat és minél látványosabbat elv is érvényesül, legyen az a halottak száma, a szúrások száma vagy a brutalitás mértéke. Önreflexíven eltúlzott, a realizmust vagy Craven hideg kegyetlenségét már rég maga mögött hagyó grand guignol, amit látunk. A Sikoly VI. ugyanakkor részletességben és gyomorforgatási kreativitásban nem közelíti meg a 2000-es évek torture porn hullámát, de még a húzósabb 80-as évekbeli olasz horrorokat sem, ami azért is furcsa, mert a hazai korhatárbizottság a legmagasabb, X kategóriás besorolást adta neki. Nem finomkodik a Sikoly VI., de azért mégse egy Cannibal Holocaust. Vérbőséggel nincs is gond, azzal már annál inkább, hogy a forgatókönyvbe bedobott ötletek, mint a Ghostface-szentély, vagy a gyilkos személye körül forgó, erősen spoileres csavar mind olyasminek érződik, amit a korábbi filmek már bedobtak és sokkal okosabban. Ráadásul az epikusnak szánt nagy finálé is nevetségesen eltúlzott, bosszantóan együgyű és izzadtságszagú önkannibalizálása a második-harmadik résznek, a szereplők lassan annyi késszúrást kapnak és élnek túl, hogy ha a következő részben lesz zuhanyjelenet, több lesz rajtuk a seb, mint egy tízéves akciósorozat fenegyerekein. Jelzésértékű, hogy Sidney-t játszó Neve Campbell ezúttal nincs jelen (a gázsija körüli vitákra hivatkozva, de van egy érzésem, hogy ő se rajonghatott a szkriptért), és Courteney Cox alig negyedórás felbukkanása is – ez már tényleg az új generáció filmje. Akik már az előző részben is helyt álltak, most is teszik a dolgukat: a Sam-Tara párost megformáló Barrera-Ortega tengely érzelmi kapcsa, testvéri dinamikája hiteles és nagyon közel kerülnek ahhoz, hogy egymaguk elvigyék a filmet a hátukon. Kis túlzással azonban őket is cserben hagyja a Sikoly 6, a két színésznő kidolgozottabb és színvonalasabb folytatást érdemelt volna. Kérdés azonban, hogy van-e erre még lehetőség. Ha egy horrorsorozat minőségileg megcsúszik, akkor onnan már ritkán van visszaút. A Sikoly 6-tal a kígyó fölfalta önmagát, azzá vált, amit húsz évvel korábban kiparodizált: csak egy újabb, megfáradt slasher, egy gyilkossal, aki már csak azért tér vissza, mert még mindig sok pénzt hoz. Ilyenkor pedig tudjuk, hogy a verkli nem állhat le, the show must go on, már premier előtt bejelentették, hogy készül a hetedik rész, ami idén forog. Gazdaságilag megtérülő vállalkozás, egyre szűkülő mondanivalóval és még több lemészárolt emberrel. Ha Craven és Williamson előre látták volna, hova fog ez vezetni, talán megállnak az első résznél. 2023. március 10. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/sikoly-6-kritika
