2020 November Az önmegvalósító szegénylegényről – Vidéki ballada az amerikai álomról

Az önmegvalósító szegénylegényről – Vidéki ballada az amerikai álomról



Ron Howard legújabb filmje a rendező eddigi legkínosabb melléfogásának ígérkezik. A Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) a társadalmi mobilitás toposzát gyömöszöli klisés tanmesébe, ráadásul úgy, hogy történetének üzenete is vitathatóvá válik.

Az amerikai álom illúziójának szertefoszlása után a társadalmi rétegek közötti vertikális, felfelé ívelő elmozdulás újra egyre nehezebbé válik az Amerikai Egyesült Államok nagybetűs demokráciájában. A majdnem lehetetlent legyőző kivételekért pedig tolonganak a producerek, hogy patetikus tanmesét faragjanak életútjukból. Így avanzsált Hollywood közkedvelt témájává a nemzedékek közötti mobilitás, melynek értelmében a gyerek átlépi szülei árnyékát.

A szegénylegényből lett királyfi meséje ez, aki rossz családi háttérrel, anyagi gondokkal küzd, de éles esze és tehetsége révén kiszabadul a nyomorból.
Ezt a formulát követte anno a Good Will Hunting (kifejezetten elegánsan) és ezt követi Ron Howard legfrissebb rendezése is, a Vidéki ballada az amerikai álomról, elődjéhez képest korántsem olyan elegánsan.

A Netflixen debütáló film hajmeresztő bravúrja, hogy egy igaz történetet alapul véve képes elejétől a végéig hamisan csengeni. Különösen megdöbbentő ez Howard életművének kontextusában, aki több alkalommal nyúlt jó érzékkel true story típusú narratívákhoz (lásd Egy csodálatos elme, Apollo 13 vagy Rush). A Vidéki ballada J.D. Vance Hillbilly Elegy című memoárjának adaptációja, ami egyrészt egy szegény és zűrös családból származó fiú felemelkedéstörténete, másrészt egy perifériára sodródott anya története. Utóbbi olyan hangsúlyosan beleékeli magát a dramaturgiába, hogy a filmet a melodráma műfaji keretei közé tereli. Önmagában ez nem lenne gond, de

Howard úgy csúszott el a melodráma klisés útvesztőiben, hogy a két órás játékidő alatt sem sikerült belőle kievickélnie.
A végeredmény a szó pejoratív értelmében „díjszagú” lett, egy olyan film, ami érdektelenül áll az általa felhozott társadalmi problémákkal szemben.



A hillbilly terminust hegylakóként szokás fordítani, holott saját kultúrkörünkben inkább a paraszt fogalmával lehetne találóbban kifejezni. A hillbilly hatványozottan negatív felhangú megnevezésnek számít Amerikában, az urbánus elit használja a vidéken – az Államok déli részén, valóban hegyi környezetben – élő emberekre. J.D. Vance (Gabriel Basso) épp ezért keményen küzd azért, hogy a Yale joghallgatójaként lerázza magáról hillbilly-származását. Párhuzamosan több helyen is dolgozik, hogy a tandíját fizetni tudja. Már fontos gyakornoki állásinterjúk előtt áll, amikor hazaszólítják Middletwonba. Anyja, Bev (Amy Adams) herointúladagolás miatt kórházba került.

A Vanessa Taylor által jegyzett forgatókönyv egyetlen nap eseményeit tömöríti magába úgy, hogy időről-időre beemel egy retrospektív szálat, J.D. gyermekkorának és családjának kulcsmomentumait felelevenítve. A visszatekintő szálban jelenik meg Mamaw Vance (Glenn Close), J.D. nagyanyja és „félhivatalos” mentora. Múlt és jelen idősíkjai egyaránt hemzsegnek a drámai pillanatokban: lobogó indulatok, verbális és fizikai abúzusba torkolló konfliktusok szegélyezik a karakterek útját. A drámai telítettséget ellensúlyozandó üresen kongó, szájbarágós monológok hangzanak el küzdésről és feladásról. Ám a kiegyensúlyozatlan dramaturgia további veszélyeket is tartogat.

A Vidéki ballada az amerikai álomról „szegénység pornóvá” válik, amiben a szereplők nyomora látvánnyá redukálódik.
A képi világ különösen rásegít erre. Maryse Alberti belassított beállításain egy öngyilkosságot megkísérlő Bev ordít, az esztétikus, szépiára festett régmúltban pedig egy részeges apát gyújt fel egy kétségbeesett feleség. A családi erőszak, a drogfüggőség vagy éppen a kiskorú bűnözés toposza akcióként, semmint „érzelmi történésként” nyer formát.



Ennél is aggasztóbb Howard filmjének üzenete. Azt sugallja, hogy önmagunk túlhajszolása és az isteni szerencse majd a Kánaánba kísér. És ami két évtizeddel ezelőtt még egyszerűen csak pátoszba mártott klisének számított volna, az a Vidéki ballada esetében már a felelősség lerázását jelenti. Nyilvánvaló, hogy a szegénylegényből lett királyfi meséje egyben az önmegvalósítás diadalmenete is. Ehhez kapcsolódóan a történetben két jellegzetesen amerikai érték látszik artikulálódni: a „család a legfontosabb” és a „csináld magad” elve. Magánélet és karrier kéz a kézben, a tökéletes egyensúlyt keresve.

Azonban akarva-akaratlanul Howard utalást tesz arra, hogy az amerikai egészségügyi rendszer nem nyújt a nincstelenek számára orvosi ellátást. Eközben a társadalmi mobilitást abszolválni látszó J.D. bár eljutott a Yale-re, mindössze két opciója maradt a korlátlan lehetőségek országában: három munkahelyen dolgozhat egyszerre vagy diákhitelekbe verheti magát. Mégis,

a Vidéki ballada az amerikai álomról mentes a társadalomkritikától és hőseire hárítja a felelősséget.
Bev a klasszikus melodráma hősképét eltorzítva nem áldozatként, hanem inkább hibásként konfigurálódik, aki sorozatosan feladja a küzdelmet. J.D. ezzel ellentétben a nyertes prototípusa, aki legyőzi családi hátterét.

Ron Howard filmjét Amy Adams és Glenn Close igyekezete sem tudja megmenteni. A színésznők hiteles játéka és vidéki dialektusa, az igényes díszlet, valamint a valós személyeket kiválóan visszaadó smink és jelmez ezúttal nem elég. A Vidéki ballada nem csak nagyközönségéhez, de feltehetőleg az általa ábrázolt közösséghez sem tud szólni. Hiszen falsul visszhangozza azt az illuzórikus amerikai álmot, ami a legtöbbek számára elveszett.

A Vidéki ballada az amerikai álomról a Netflix-en látható.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/videki-ballada-az-amerikai-alomrol