2020 Október Az új feleség – A Manderley-ház asszonya

A témát ebben részben 'Filmek Bemutatói' Péter28 hozta létre. Ekkor: 2020. november 14..

  1. Péter28 / Guest

    Az új feleség – A Manderley-ház asszonya

    [​IMG]

    80 évvel Hitchcock A Manderley-ház asszonya (Rebecca) című filmje után, Ben Wheatley és a Netflix a lehetetlenre vállalkozott, amikor a film és a regény előtt egyaránt tisztelgő feldolgozást készített – a végeredmény tisztességes és szórakoztató lett, de sok tekintetben elmarad az „eredeti” mellett.


    Daphne du Maurier korának egyik legnagyobb hatású szerzője volt, aki számtalan témát adott a filmeseknek, köztük Hitchcocknak is. Az ő történeteiből készítette a direktor a Jamaica fogadót és Madarakat is, de du Maurier ihlette meg az Unokatestvérem, Rachel több alkotóját és Nicholas Roeget is, aki 1973-ban a Ne nézz vissza! című modern klasszikust adta a világnak.


    A szerző leghíresebb műve, A Manderley-ház asszonya című, 1938-as gótikus regénye, mely egyfajta modern verziója a múlt árnyaival küszködő, második feleség, Charlotte Brontë Jane Eyre-ben is megjelenő történetének. Csakúgy, ahogy az angol romantikus változat, úgy du Maurier regénye is számtalan mozgóképi, rádiós, színházi, sőt opera feldolgozást élt meg. Az eredetileg Rebecca névre hallgató alkotás a magyar keresztségben kapta A Manderley-ház asszonya címet, mely az eredeti címnél jóval gazdagabban, egyszerre utalhat a régi és az új feleségre, sőt a házat irányító Mrs. Denversre is. A könyv leghíresebb feldolgozása mindmáig Alfred Hitchcock 1940-es, a legjobb filmnek járó Oscar-díjat elnyert változata, mely nem véletlenül maradt meg örökérvényű, mindmáig ható kultfilmnek.


    [​IMG]

    A valamennyi adaptációban megjelenő történet szerint a nemrégiben megözvegyült Maxim de Winter (Armie Hammer) Monte Carlóban ismerkedik meg a nála jóval fiatalabb, naiv társalkodónővel (Lily James). A Riviérán töltött idő alatt a két ember egymásba szeret, így de Winter, kiragadva őt a régi világából, Mrs. de Winterként viszi magával a lányt Angliába, messze földön híres birtokára, Manderley-be. Új otthonában azonban a lányt szerelmes évődések helyett a jéghideg házvezetőnő, Mrs. Denvers (Kristin Scott Thomas) és a régi feleség mindenek felett lebegő szelleme fogadja.


    A Manderley-ház asszonya románc, krimi és felnövéstörténet egyszerre.

    Az ifjú feleség (akinek sosem tudjuk meg a születési nevét) vidám csitriből válik megfélemlített feleséggé, majd a férje mellett kiálló, erős asszonnyá. A történet a nő szemszögén keresztül, saját narrálásában sejlik fel előttünk: ahogy Mrs. de Winter egyre több részletet ismer meg a ház tragédiájából, úgy kerül egyre több puzzle-darabka a néző kirakósába is. Bár az eredeti regény egyértelmű főszereplője az új feleség, az adaptációkban a hangsúly gyakran eltolódik: amíg Hitchcocknál az Armie Hammernél messze karizmatikusabb Laurence Olivier alakított férj, Wheatley-nél a cselekményben is jóval nagyobb szerepet játszó Mrs. Denvers kapja a legnagyobb játékteret. Ez utóbbi karaktert Kristin Scott Thomas Judith Andersonnál is vérfagyasztóbban kelti életre, egyértelműen magához ragadva a film sztárjának szerepét.


    [​IMG]

    A ’40-es években talán indokolt volt a női szereplő háttérbe tolása, az erős női karakterek reneszánszát élő napjainkban azonban sajnálatos tény, hogy Lily James nem képes jelenlétével kellően magához ragadni a figyelmet. A Jane Goldman, Joe Shrapnel és Anna Waterhouse alkotta forgatókönyvíró-hármas az új verzióban jóval nagyobb teret szentelt a női karaktereknek, ezzel a lehetőséggel azonban csak Kristin Scott Thomas tudott élni. Pengére szorított szájával, az őrület jegyeit a felszín alól folyamatosan éppen csak felvillantó tekintetével, a helyzet követelte mesterkélt mosolyával a színésznő ismét bizonyította, hogy


    nem véletlen tekintünk rá generációjának egyik legmeghatározóbb karakterszínészeként.


    A hangsúlyok eltolása nem az egyetlen újítás, amit az írók eszközöltek: a történet alakításában is több szabadságot engedtek meg maguknak az alkotók – a kérdés csak az, hogy ezek a változtatások vajon szolgálták-e a filmet. Az írók visszatérnek du Maurier eredeti koncepciójához, és nem mentik fel de Wintert a bűnei alól, ahogy azt Hitchcock forgatókönyvírói tették, de a végső megoldás felgöngyölítésében az ifjú hitvesnek is komoly szerepet szánnak. Úgy tűnik, mintha ezáltal a karakter új erőt kapna, ez azonban máris hitelét veszti, amikor rájövünk, hogy az erejét abból a tényből nyeri, hogy rájön, a férfi valóban szereti őt. Ez olyan (az eredeti regénnyel talán rokonabb, de mégis) idejét múlta ábrázolásmód – miszerint egy nő csak a szeretett férfi által lehet boldog és erős –, ami bizony nem kelt szimpátiát. E tekintetben Hitchcock – még ha a Hays-kódex hatására is, de – ügyesebben lavírozott: a tiszta szerelmet és a házastársak egymás iránti feltétel nélküli támogatását éltetve.


    Mielőtt azt az érzetet kelteném, hogy Wheatley (High-Rise, Kereszttűz) verziója rossz lenne, meg is védem saját magamtól: teljesen nézhető változattal állunk szembe, ami – Kristin Scott Thomas példaértékű alakításán túl – különösen a miliő megteremtésében jár élen, melyet Laurie Rose operatőrnek és Clint Mansell zeneszerzőnek köszönhetünk elsősorban. Ahogy Hitchcock fényképésze, George Barnes a korszak noirjaira jellemző árnyjátékokkal operált, úgy Rose a búzasárga árnyalatait feszíti hol a sötétbarnáknak, hol a jégkékeknek, tökéletesen kifejezve ezzel a szereplők érzelemvilágát. Hammer és James alakítását nem tudom kiemelkedőként méltatni, de szerethetőségüket emeli, hogy az alkotók jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a karaktereik közötti viszony ábrázolására.


    Összességében Wheatley adaptációja nem lett méltatlan,

    a fekete-fehér klasszikusokat élből elvető közönségnek fogyasztható, sőt sokaknak bizonyára izgalmas formában tálalja du Maurier történetét, de annak, aki nyitottan áll egy nyolcvanéves alkotáshoz, csak azt húzza alá, hogy bizony az idő nem járt még el Hitchcock fölött.


    https://www.filmtekercs.hu/kritikak/az-uj-feleseg-a-manderley-haz-asszonya