2025 Október Betyárbecsület okostelefonokkal – Mocskos játszma

Betyárbecsület okostelefonokkal – Mocskos játszma



A Mocskos játszma (Play Dirty) ránézésre tökéletes visszatérésnek tűnik a kultikus akciófilmíró/rendező Shane Black számára: véreskezű antihősök, profán beszólások tucatjai, nagyívű balhék és látványos akciók. Viszont az összképet alaposan összerondítják azok a mára szinte általánossá váló problémák, amik horgonyként húzzák a mélybe a kortárs amerikai tömegfilmet.


A streamingszolgáltatásokra zúduló tartalomdömping és a sokszor rájuk fordított marketing minimalizálása miatt akár még a hardcore filmrajongók figyelme is könnyen el tud siklani afelett, ha egyik kedvenc alkotójuk újdonsággal jelentkezik. Jelen esetben: másfél hónappal ezelőttig szinte senki sem tudta, hogy Shane Black, az amerikai akciófilm műfajának egyik legikonikusabb és legismertebb figurája hosszas szünet után új filmmel jelentkezik. Aki talán nem hallotta a nevet, az is garantáltan látott valamit, ami a keze nyomát képviselni. A hardboiled krimi szikárságát a 80-as évek stílusosságával kombináló Black olyan klasszikusok forgatókönyvírójaként lett ismert, mint a Halálos fegyver vagy Az utolsó cserkész. Aztán mikor a 90-es évek vége felé úgy tűnt, hogy az alkohol kisiklatja karrierjét, Black összekapta magát és rendezőként folytatta eklektikus életművét.

Utóbbi időszakot leginkább olyan filmek jelképezik, mint a kritikai sikert anyagira nem nagyon váltó Kiss Kiss Bang Bang és Rendes fickók. Illetve kakukktojásként az egymilliárd dolláros bevételt hozó Vasember 3. Ami ezeket a címeket mind összeköti, az Black jellegzetes prózája: a lecsúszott, underdog főhősök, akik egy társ segítségével képesek legyőzni az ellenfeleket és jobb emberré válni. Az ahhoz vezető úton azonban folyamatosan marják egymást a legváltozatosabb irodalmi stílusban.

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az amerikai filmgyártás egyik legidézhetőbb írójáról van szó: „Fej vagy gyomor?,” „Túl öreg vagyok ehhez a szarsághoz!” – hogy csak a leghíresebbeket mondjam.


Black filmjeiben a szavak úgy pattognak, mint a golyók, és ha másról nem is, de a karácsonykor játszódó körítéstől azonnal be lehet azonosítani a munkáját. Mégis a legtöbb mozija csak akkor érte el az igazi elismertséget, amikor a nagyvászonról átkerültek a tékás polcokra.




A Rendes fickók kvázi sikertelensége és a 2018-as Ragadozó film orbitális mellényúlása ismét parkolópályára tette Black-et, aki – mint oly sokszor – legrégebbi inspirációs forrásaihoz nyúlt vissza: a ponyvakrimikhez. Jelen esetben Donald E. Westlake legendás tolvajfigurájához, Parkerhez. A rideg, könyörtelen és abszolút pragmatikus elvek alapján dolgozó bűnöző figurája, aki lelkiismeret-furdalás nélkül lop, öl, átver és minden árulást könyörtelenül megtorol, nemcsak az amerikai bűnügyi irodalomra volt óriási hatással, hanem a filmvásznon is újra és újra felbukkant az évtizedek során. Olyan színészek megformálásában, akik ezt a hideg kegyetlenséget és a maszkulin őserőt tökéletesen meg tudták testesíteni. Lee Marvin, Robert Duvall, Mel Gibson és Jason Statham helyébe lépni nem egyszerű feladat.

Éppen ezért szaladt fel alaposan a szemöldököm, amikor azt láttam az előzetesben, hogy

Parker mostani inkarnációját nem más kapta meg, mint Mark Wahlberg. Ami egyszerre érződik bátor, bevállalós döntésnek és teljesen elhibázott castingnak.
Wahlberg egész karrierje a jófiús sárm és a klasszikus, fekete-fehér moralitást képviselő hősfigurák megformálásáról szólt. Ehhez képest most egy megnyerő karizmájú, intelligens, de végtelenül amorális figurát kellene eljátszania, egy igazi rohadékot, aki mindenkit képes kihasználni a céljai érdekében, és ha a szükség úgy hozza, azonnal hátbalő. Wahlberg nem is nagyon tudja ezt az antihősi élt áthozni, maximum csak a profizmusa imponáló. Mindenesetre az ő Parkere ugyanúgy egy jólfésült gunslinger, csak kicsit bunkóbb, hamarabb nyúl pisztolyért és persze lop. Azt viszont csak is olyanoktól, akik még nála is rosszabbak.



Ez jelen esetben a Szervezetet jelenti, azt a New York-i gengszterformációt, akikkel Parker három éve kötött alkut a túlélésért cserébe. Amíg nem lép be a város területére, azt tehet, amit akar. Csakhogy Parker legutolsó melója rossz véget ér: egyik társa, Zen (Rosa Salazar) golyót küld mindenkibe, köztük Parkerbe is, aki épphogy csak életben marad. Felépülése után bosszúszomjas hősünk Zen nyomába ered, azonban a nő képes lefegyverezni egy új rablás lehetőségével: műkincs meglovasítása többszáz milliós értékben. Ennyi pénz még Parkert is meggyőzi, hogy félretegye korábbi szándékait, összeverbuváljon egy új csapatot és belevágjon. Csakhogy a kincs New York-ban van, a Szervezet kíméletlen főnökének, Lozininek (Tony Shalhoub) pedig ugyanúgy fáj rá a foga.

A Parker-adaptációk nagyrésze az 1967-es Point Blanktől kezdve, a 98-as Visszavágón át, a 2013-as Parkerig szinte mind ugyanabból a sémából épülnek föl. Parker a film elején társaival végrehajt egy látványos rablást, azonban elárulják, lelövik (leginkább egy femme fatale), és meglógnak a pénzével. Egyfajta írói deus ex machina, bármiféle előzmény tisztára söprése, amiből felállva tervezheti meg az ellenakciót, vagy a legújabb nagy melót. Egy formula, amit bármikor fel lehet használni. Nem meglepő, hogy az eredeti sorozat 28 regény élt meg, amiből nemcsak válogatni lehet, hanem innen-onnan elcsenni, átformálni vagy akár csak alapul venni egy teljesen új történethez.

A Mocskos játszma ennek megfelelően nem szigorú adaptáció,
Black és forgatókönyvírótársai, Charles Mondry és Anthony Bagarozzi lényegében egy kortalan figurát emelnek át a 21. századba, ahol tárcsás telefonok helyett már Androidok vannak, és az elrablásra váró zsákmányt is egy digitális szuperketrecből kell kiszedni.


A film első harmadában könnyűszerrel meg lehet látni Shane Black kézjegyeit, a zakatoló cselekményt, amiben Parker egyik veszélyes szituációból a másikba sétál, a karakterek közötti verbális revolverezést, a szándékosan jazzes filmzenét és az urbánus noir hangulatot, ami a heistfilmek tudatosságával találkozik. Kell egy terv, kellenek hozzá az emberek, de persze tudjuk, hogy minden borulni fog. Viszont annak ellenére, hogy gyors tempóban dobja elénk a film a történéseket és fordulatokat, hamar előjönnek az első rossz jelek. Black alapvetően a kemény modorú, buddy akció-vígjátékok mestere, aki most átkacsintgat egy másik műfajba, de a film hangulata és stílusa annyira csapongó, hogy az hamar összezavarhatja az átlagnézőt.

Egy Oceans-féle heistfilmnek sokkolóan brutális a Mocskos játszma, az igazi hardboiled krimihez viszont túl sokat flörtöl a popcornfilmes könnyedséggel.

Black rendezése és mindenféle szentimentalitást tükröző hozzáállása az erőszakhoz (amit abszolút a 80-as évekből hoz át), nem feltétlenül kompatibilis a mostani streamingkorszakkal és annak maximálisan nézőbarát attitűdjével.

Az olyan elemektől, mint a tűzpárbajok közben lelőtt civilek, vagy amikor Parker és társa, Grofield (Lakeith Stanfield) gondolkodás nélkül ledobnak egy leütött gengsztert a tetőről, felszisszen a néző, mégis olyan egykedvűséggel kezeli őket a rendezés, mintha alacsony korkategóriára kalibrált semmiség lenne. Nincs meg az a súrlódás, az az elidegenítő effektus, amit egy antihősökről szóló akció-thriller nézése (vagy akár Shane Black korábbi filmjei) kapcsán szokás érezni. Ennél viszont nagyobb baj, hogy míg az első felében ügyesen varrja fel a szálakat a film, addig a kulcsjelenetnek számító rablás után már marad hátra 40 perc a kétórás játékidőből. Mivel lehet ezt kitölteni? Hát ismételjük meg, ami az előbb volt, csak más keretek között. Érezni azt a nagy huppanót, amire rámegy a film tempója és egysége, ami után már kevésbé lesz érdekes minden, ami történik, legyen az bármennyire akciódús és látványos.

De talán a film képi világa veri ki legjobban a szememet, ami olyan frusztrálóan inkonzisztens, hogy nem is értem, miként dolgozhatták ki az alkotók.

Az éjszakai városképek esetében még egész jó az összkép (a New York-i neon azért tud atmoszférát teremteni), de minden nappali fényben játszódó jelenet annyira túlfényelt, lapos és bántóan tévéfilmes, hogy arra egyszerűén esztétikailag rossz ránézni.

Magyarul: bűnronda, főleg amikor még hozzácsapódik az a digitális túlsminkelés is, ami egy olcsó videójáték szintjén mossa el a nem valós helyszíneken forgatott jelenetek háttereit. Szomorú, hogy lassan már ez a standard minden streamingszolgáltatásra készülő filmnél. A nagy setpiece-nek számító, teljesen műanyagnak érződő vonatkisiklás is pontosan az a felesleges önégetés, ami csak azért van jelen, hogy lehessen mit bevágni az előzetesbe, a film abszolút meglett volna nélküle.

Azért borzasztó bosszantóak ezek számomra, mert a Mocskos játszmán mindezek ellenére érződik alkotójának keze nyoma. És bizony még mindig alig vannak egész Hollywoodban, akik olyan természetességgel és gördülékenységgel tudnak szórakoztató karaktereket és dialógusokat írni, mint Shane Black. Lehengerlő dumái még Mark Wahlberg szájából is minimum közepesről indulnak, de a show-t abszolút ellopják az olyan mellékalakok, mint Lakeith Stanfield színpadi színészmanírokat bevető sidekick-je, vagy Tony Shalhoub gengszterfőnöke. Van annyi jó poén, energia és ötlet a Mocskos játszmában, hogy látványos törés nélkül elevickéljen a stáblistáig. De egy lapon emlegetni a Rendes fickók-kal sose fogjuk, Black életművében és az év filmtermésében is inkább csak lábjegyzetként fog megmaradni. Aminél azért sokkal többet várunk egy embertől, akinek még simán lehet a tollában egy újabb műfaji klasszikus.

2025. október 5.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mocskos-jatszma-kritika