Birdman a sötétkamrában – Saját lifttel a pokolba A főszerepet is játszó Daniel Brühl első rendezése, a Saját lifttel a pokolba erős kézzel vezetett biztonsági játék, ami az ismerős elemek ellenére is igen szórakoztató filmmé kerekedett. A Berlinalén bemutatkozott filmben a hollywoodi szuperhős szerepre készülő, egyébként Berlinben élő színész, Daniel (Daniel Brühl) mielőtt elindulna a repülőtérre, betér még kedvenc sarki kocsmájába. A kocsmárosné, Hilda (Rice Eckermann) kedvesen kérdezgeti a mindig jól jattoló vendéget, aki még utoljára átolvassa a szöveget a meghallgatás előtt. A vendégek között van Bruno (Peter Kurth), aki kihasználja az adódó alkalmat, és minden gondolatát Danielre zúdítja – a kialakuló beszélgetésből nyugtalanító információk kerülnek napvilágra, és a sztár tökéletesnek látszó életét fedő lakk pedig szépen lassan repedezni kezd. Brühl – ki tudja, talán önéletrajzi elemeket is tartalmazó – ötletét Én és Kaminskit is jegyző regényíró, Daniel Kehlmann alakította forgatókönyvvé. Kehlmann ügyesen szövi az akár öniróniának is felfogható, humort sem nélkülöző szálakat, melyek azonban a film legvégére kicsúsznak a kezéből. A szinte mindvégig érdekes, hol meglepő fordulatokkal élő, hol azonban közhelyekhez nyúló történetet az alkotók nem igazán tudják, hogyan zárják le, így a finálé és az igencsak remélt katarzis sajnos elmarad az egyébként szerethető felvezetéstől. A laza értelemben vett kamaradarab szépen elegyíti azonban Alejandro G. Iñárritu Birdmanjének és Mark Romanek Sötétkamrájának világát. Az előbbi érzetet a rendszerint a főhőst követő kamera, a dzsessz és a színész önmagával való meghasonulása kelti, míg az utóbbit Bruno és a Sötétkamra egy családot a fényképein keresztül megfigyelő antihőse, Seymour Parrish közötti magától értetődő párhuzam adja. A voyeurizmus képileg ugyan nem jelenik meg, szelleme azonban átjár minden képkockát, és eredménye adja a film tétjét is: Bruno kéretlenül lesz a történések szereplője, az utólagos értesülés miatt pedig Daniel már semmit sem tud tenni ellene. Sajnos – és itt a film legnagyobb hiányossága – Bruno közel sem tud olyan fenyegető lenni, mint a valójában sokkal nemesebb Seymour, és így a feszültség sem akkora, mint Mark Romanek filmjében: jelenléte inkább csak kellemetlen, mintsem veszélyes, személyisége inkább csak bosszantó, mintsem félelmetes. A film egyik legfontosabb kérdése azonban még így is égető: az ember inkább élne-e tudatlanságban egy látszatboldogságban, mint szembesülne az igazsággal, ami lehet, hogy véget vet addigi életének. A két Daniel okosan járja körbe a témát: a színész időről időre úgy dönt, hogy nem folytatja Bruno játszmáját, de kíváncsisága mindig felülkerekedik a józan észen. A főhősök közötti dinamika köti a nézőt a székhez: a szinte baráti viszony és a teljes ellenségesség között pulzál – egy-egy új információ hatására mozdul ide vagy oda a mérleg nyelve. Daniel és Bruno párharca egyébként nemcsak két férfi, de a társadalmi osztályok összecsapása is. A színész egy kétszintes, tetőtéri lakásban él, nyugalmáról a gyerekeit pesztráló bébiszitter gondoskodik, a napindító edzés és a díszesen elrendezett reggeli után pedig személyi asszisztense szervezi a napját. Ezzel szemben Bruno a lecsúszott kisember megtestesülése: apját kisemmizték, a felesége elhagyta, nem áll szóba vele a lánya. Saját jelentéktelenségét, önmagát egyfajta megmentő szerepbe helyezve próbálja ellensúlyozni, miközben – bár magának sosem vallaná be – módszeresen áll bosszút az őt elnyomó gazdagokon Danielen keresztül. Jens Harant operatőr kompozíciói szépen támogatják a két férfi között zajló eseményeket: Daniel lakása és a kocsma közötti kontraszt a társadalmi különbözőségük, a kocsmán belüli elhelyezkedésük pedig a meccsük éppen aktuális állását tükrözi híven. A Saját lifttel a pokolba legnagyobb erőssége a két férfi játéka – Brühl és Peter Kurth közös története közel két évtizedre nyúlik vissza: számos filmben játszottak már együtt (többek között a Good bye, Lenin!-ben, a Fele-barátban és a már említett Én és Kaminskiben), és az összeszokottság nem is meglepő. Kurth remekül játssza el a kezdetben együgyűnek, majd egyre dörzsöltebbnek mutatkozó Brunót, Brühl pedig tulajdonképpen csak magát adja: íratott magának egy jutalomjátékot, és szerencsére tud is élni annak lehetőségeivel. Már ez is szép teljesítmény volna, de az az igazság, hogy rendezőként is tisztesen helytáll – soha rosszabb elsőfilmet! 2021. november 5. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/sajat-lifttel-a-pokolba-kritika
