Hosszú évek után újra együtt zenél Waszlavik "Gazember" László és Nagy Feró. Közösen meséltek az Origónak a régmúltról, munkáról és a harmincéves barátságukról. Az interjú röviden: Bepöccentem, és elhatároztam, hogy csak botrányzenekart csinálok. Ez a generáció nem tudja, milyen mérgesen énekelni. A rendőrség kérte, hogy minden lehet egy szakszervezeti bulin, csak a Beatrice nem. Beadtam egy kérvényt az Országos Rendező Irodának, hogy megbánom bűneimet, Halász Judit stílusában kívánok tovább dolgozni. Be kellett adnom a szövegeket cenzúrára. Harminc népmesének a szövegét adtam be, azzal, hogy na, ebbe kössetek bele! Öregesebben, szemlélődőbben nézzük, hogy mi történik. Néha nem értem és félek is tőle egy picit. A két kutya alaposan megugat bennünket, nem farkast tartanak, de ez most jól esik. Őrbottyánban nem működik a GPS, így a járókelőktől tudtuk meg, hogy merre is lakik a mára katicabogárrá szelidült csótány, Nagy Feró. A baboskendőt divatba hozó egykori punkzenész a falu leghosszabb aszfaltozatlan utcájában lakik. Kicsit sárosan és ázottan, de végül megérkezünk. Szíves vendéglátás fogad minket, Feró már megy is a spájzba, előkerül a kis pálinkás üveg és jöhet a pertu, amit fotós kollégám helyettem is megiszik. Nagy a jövésmenés, érkeznek a zenekari tagok. Feróék a garázs mögött kialakított próbateremben próbálnak az esti koncertre a Josefina Blues Bell rockkocsmában, amelyre Waszlavik „Gazember” Lászlót is meghívták. Persze nem csak a sajtó munkatársai késtek, maga a zenész is, alig 70 percet. Sebaj, másképp emlékezett az időpontra. Ahogy leül, már kezdik is mesélést és a sztorizgatást az elmúlt több, mint harminc évről. Három évtizedes barátság fűz Waszlavik „Gazember” Lászlóhoz, miért most döntöttél úgy, hogy meghívod a koncertedre? Nagy Feró: Egy koncertsorozatot tervezek, aminek ez lesz ez a második állomása. Azt gondoltam, nagyon fontos lenne ennek a mai nemzedéknek megmutatni a magyar rocktörténelemnek ezt a részét. Amikor elkezdtük hirdetni az első koncertet, hihetetlen nagy volt az érdeklődés. Akkor megörültem, hogy végre az öregnek is van egy jó ötlete. Na, akkor úgy döntöttünk, hogy csináljunk ebből egy sorozatot. Mindegyik koncertre egy ilyen elveszett Atlantiszt kellene előkeríteni. És eszembe jutott a Waszlavik Gazember, akivel nagyon sokat dolgoztunk együtt. Így lett ő a koncertsorozat második állomása. Sosem tudjuk felidézni már azt a kort, akkor egészen más volt a levegő. Idegesítő, hogy időnként olyan zenekarokat említenek ebből korból, amelyek harmadrangú tánczenekarok voltak. Ez a generáció nem tudja, milyen mérgesen énekelni, a mai rockéletben teljesen szokatlan, ha egy zenekar azt tolja le, hogy mérges. Időnként belehallgatok ilyen zenekarokba, de nem viszek magammal haza belőle semmit. Azt látom, hogy fiatalos lendülettel ki akarják taposni a belemet. Ettől nem jutok előrébb, ettől nem fogok gondolkodni, nem lesznek olyan gondolataim, amik ezt a világot majd jobbá teszik, csak volt egy élményem. Ez a mostani nemzedék csak legendákat hallott, most nézze meg, hogy miről is szólt ez nagyjából. A 80-as évek végén megjelentél Feró előtt egy kazettával, hogy hallgassa meg. Miért éppen hozzá vitted a kazettát? WL: Abban az időben a Bizottság együttest alapítottam, amit megelőzött egy kudarcsorozat. Jelentkeztem mindenféle válogató versenyekre, Hanglemezgyárhoz küldtem anyagot, mindenhonnan a legrosszabbat mondták. Olyan is volt, hogy százharminc együttes közül egyedül az enyémre nem tudtak semmi jót mondani, pedig mindenkiről tudtak, csak rólunk nem. Akkor ott bepöccentem, és elhatároztam, hogy csak botrányzenekart csinálok. Ilyen alapon alapítottam meg a Bizottságot, ami el is indult a maga útján, de engem nagyon hamar kitettek. Ha a válásnak volt valami szakmai oka, akkor az az lehetett, hogy én egész mást akartam csinálni. Ők képzőművészek voltak, én meg egy társadalomkritikus zenekart akartam csinálni. Erre volt egy példa a Beatrice. Ott volt valaki, aki szintén társadalomkritikával foglalkozott, és nekik valahogy hallatszott a hangjuk, ezért kerestem meg Ferót. Harmincéves barátságuk erős szövetség Fotó: Polyak Attila - Origo De utána többször ki – és bekerült a zenekarba, miért váltatok szét időközönként? NF: Mikor jött az István, a király, akkor én elkanyarodtam másfelé, majd megint találkoztunk valahol ’87-88 környékén. Természetesen akkor is a polgárpukkasztás volt a lényeg. Kívülről úgy tűnhet, hogy mi szétváltunk, elindultunk másik irányba, pedig a fenéket. Mi elvileg ugyanazt az utat jártuk, csak az élet dob lehetőségeket, amit vagy kihasználsz, vagy nem. Én kihasználtam, hogy ne vesszek el, azért, hogy ma itt tudjunk ülni és beszélgetni. WL: Örökös vendégművész voltam, mint ahogy most is. Nem csináltunk ebből problémát. Ez egyéniség kérdése is. Rengeteg olyan művésszel találkoztam, akire sokan féltékenyek voltak. Azokkal nem lehetett együtt dolgozni, de Feróval mindig úgy voltunk, ha elkezdtünk valamit csinálni, és ha nem sikerült befejezni, akkor azt valaki előbb-utóbb elvitte és továbbvitte, amiért senki nem haragudott meg. Mi úgy voltunk vele, aki tud belőle jót csinálni, az vigye. NF: Úgy lehetne jellemezni, mint egy műhelyt. Soha nem sértődtünk meg, ha valaki vitte magával az ötleteket és megcsinálta. Hát csinálja, úgy voltunk vele, legalább nem veszett el egy jó ötlet. Az a kör, amiben mozogtunk, egy kicsit avantgárd, marginális értelmiségi csoport volt, amiben nagyon jó volt dolgozni. Sok olyat hallottál, ami megerősítette azt, amit te akarsz csinálni, vagy egyszerűen azt mondta, ezt én megcsinálom, mert egyébként elveszne. László, te valahol egy másik világot képviseltél mégis, egy sokkal népiesebb hangot vittél a zenekarba. WL: Amikor Feróékhoz kerültem, az az újhullám találkozása volt a klasszikus rockzenével. Engem ez a két dolog érdekelt, a társadalomkritikának meg a magyar zenének ezt a régi vonalát újra szervesíteni. Amit szombaton fogunk játszani, az körülbelül erről szól majd. Az utolsó két dal közül az egyik például az Egy rózsaszín káddal lesz, ami Kádárról és Ceaușescuról szól, a keleti Nérókról és cézárokról. A másik dal a kelet-európai valóságról szól, az Itt a tavasz, feloszlott a köd, ami eredetileg egy kiáltvány volt. NF: „Porba sújtva állunk itt a magyar rockzene válságának nehéz óráiban” – az egyik koncertünkön felkértem Gazembert, hogy a közönségnek tartsa meg saját expozéját, aminek volt egy ilyen hivatalos országgyűlési jellege. Bölcsebbek lettünk vagy butábbak, ezt nem lehet eldönteni
