A Siófokon Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg formájában már Magyarország legjelentősebb fegyveres alakulata felett parancsolt 1919 őszén. Politikusként elérte, hogy a tanácsköztársaságot megbuktató román csapatok befejezzék nyugati irányú előrenyomulásukat, amivel a későbbi kormányzó ezzel gyakorlatilag a kormányok fölé emelkedett. A Fridrich-kabinet meg is hívta Budapestre, részt vett az antant-misszióval folytatott tárgyalásokon. Ekkor már széltében-hosszában terjedtek a hírek a fehérterrorról, ám Horthy ígéretet tett a rend fenntartására, és megnyugtatta a budapesti zsidóság képviselőit is. Tény, hogy a mai napig egyetlen közvetlen bizonyíték sem került elő, amely szerint Horthy adott volna parancsot a különítményesek rémtetteire. A tárgyalások eredményeként pedig a visszahúzódó románok nyomában Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén 1919. november 16-án bevonult Budapestre. Tetemre hívás Horthy korán reggel érkezett vonattal a Kelenföldi pályaudvarra, majd hatalmas pompával, a Bartók Béla úton keresztül, fehér lovon vonult a Szent Gellért térre. Itt mondta el híres beszédét a “bűnös fővárosnak”. “Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek” – kezdte beszédét Horthy. “… gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát.” Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. … Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. “Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.” Fehérterror Megbocsátást hirdetett hát, és sokak félelmei ellenére a bevonulás sem antiszemita pogromokba, sem politikai hajtóvadászatba nem torkollott. Augusztustól azonban a konszolidáció folyamatának megindulásáig a fehérterrorista különítmények garázdálkodtak országszerte. Maga a fehér szín az ellenforradalmi erőket jelenti, értelmet a francia forradalom idején nyert, amikor a radikálisok vörös zászlójával szemben az “ellenforradalmi” Bourbonok fehér színe állt. A kegyetlenkedéseket, gyilkosságokat különítményesek követték el, a leghíresebbek vezetői Prónay Pál, Héjjas István és Ostenburg-Moravek Gyula volt. Célpontjaik a kommunista diktatúra vezetői, verőlegényei, szimpatizánsai voltak, de az erőszak nem kímélte a baloldali értelmiséget sem, és az akciók szinte minden esetben antiszemita felhangot kaptak. Zsidó és kommunista ebben az időben szinte egymás szinonimái voltak. Megtorlás volt ez a vörösterror és a kommunista diktatúra miatt, amelynek sokszor találomra összeválogatott, ártatlan emberek estek áldozatul. Önbíráskodás, megfélemlítés: a különítményesek embereket igazoltattak, fosztottak ki és vertek össze, hergelték a lakosságot. A különítmények gyakorlatilag szabadon dühöngtek Budapesten és vidéken is. A háború utáni kommunista propaganda évtizedekig sujkolta, hogy 1919 augusztusától 1921 decemberéig ötezer embert gyilkoltak meg a “horthyfasiszták”. Ezzel szemben a terror halálos áldozatait ma 300-500 főre teszik, de csakis ezrekben mérhető a kirabolt, megalázott, félholtra vert emberek száma. Végül 1920 végén a kormányzat már fegyveres erővel kezdtek bele a különítmények felszámolásába, ám az indulatokat sokkal hosszabb ideig tartott lecsillapítani. A kormányzó pedig amnesztiát hirdetett a fehérterror bűnözői számára…
