Bújj, bújj ördög! – A pápa ördögűzője Ugyan bizonyítani nem tudom, de elég nagy összegben le merném fogadni, hogy A pápa ördögűzője úgy készült, hogy Russell Crowe kicsit spiccesen, véletlenül betévedt egy Démonok között film forgatására, a kamerák pedig felvették. A 2017-ben, 91 éves korában elhunyt Gabriel Amorth atya a világ leghíresebb ördögűzője volt. Amorth a II. világháború idején (amelyben partizánként harcolt a fasiszták ellen) állt papnak. Saját bevallása szerint haláláig (legalább) 60000 exorcizációt hajtott végre. 1990-ben megalakította az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségét (International Association of Exorcists), és több könyvet is írt tapasztalatairól. A médiában főleg az olyan merész kijelentései tették ismerté, minthogy Hitlert egy démon szállta meg, vagy hogy a jóga és a Harry Potter könyvek olvasása (az Ouija táblákról nem is beszélve) egyenes utat jelentenek a Sátánhoz! Ám azt is elismerte, hogy az általa végzet exorcizációknak csak kis részében (nagyjából 100 darab) volt szó valódi démoni megszállásról. „Ám a felesleges ördögűzés még senkinek sem ártott.” A hírhedt papból pedig az Overlord rendezője, Julius Avery, és a karrierjét ezen a ponton már teljesen elengedő Russell Crowe egy démonűző kvázi-szuperhőst faragott. Miután a férje tragikus hirtelenséggel meghalt, Julia (Alex Essoe) és két gyermeke azt csinálják, amit a filmekben általában szoktak ilyen helyzetben: Spanyolországba, egy elhagyatott apátságba költöznek. Ez az egyetlen örökségük, így egyéb bevételi forrás hiányában kénytelenek felújítani a kolostort – hogy erre, hogy van pénzük, ha az amerikai megélhetésre nem maradt, arra nem tér ki a forgatókönyv. A spanyol mesteremberek nagyon nem is erőltetik meg magukat, mert az első váratlan, pokoli esemény után gyorsan le is lépnek, egyedül hagyva az anyát, a flegma, „tipikus tinédzser” lányt (Laurel Marsden) és a traumatizált kisfiút (Peter DeSouza-Feighoney). Utóbbit szállja meg a pokol ura. Ám szerencsére a Pápa (Franco Nero!!!) megérzi a zavart az erőben, így a helyszínre küldi legfőbb, démonírtó sameszát, Gabriel Amorth atyát (Russell Crowe), aki a helyi kispappal (Daniel Zovatto) karöltve veszi fel a harcot a gonosszal (miközben fényt derítenek az apátság sötét múltjára is.) A pápa ördögűzőjének első negyedórája felveti annak a lehetőségét, hogy ebben a sztoriban több is lehet, mint a démonos filmektől megszokott, kiszámítható, lakossági ijesztgetés. A nyitó ördögűzés – amelyben Amorth ráveszi a démont, hogy szálljon inkább meg egy disznót, ami aztán megy is a pöribe – után ugyanis a szigorú vatikáni bizottság számon kéri az atyát. Ő pedig egészen progresszív módon áll a munkájához, és elismeri, hogy az ördögűzések legnagyobb részében nincs szó démonról. Amit tett, az csak „terápiás showműsor volt”, és hogy a megszálltak nagy részének valójában pszichológiai segítség kell. Vallás kontra orvostudomány? Segíthet-e a hit mentális zavarok esetén? Megfelelő/használható pszichológiai eszköz az ördögűzés gyakorlata? Ezek remek kérdésfelvetések, amelyek köré egy igazán izgalmas, formabontó filmet lehetne írni. Ehhez hasonló témákról próbált szólni a William Friedkin által rendezett The Devil and Father Amorth. A dokumentumfilm ínyenc falat is lehetne, hiszen Friedkin rögzíti Amorth atya (egyik) utolsó ördögűzését, majd neurológusokkal és pszichológusokkal vitatja meg a látottakat. A hírhedt rendező azonban nem viszi végig minden oldalról a kutatást, és az érződik, hogy minden áron a szakértők szájába akarja adni, hogy már pedig van valami nem emberi a megszállt nő viselkedésében. Ráadásul Amorth atya különös személyét sem hozza közelebb a nézőkhöz. Ezt a potenciált pedig Avery filmje sem váltja be. A pápa ördögűzője ugyanis épp olyan vásári, „igaz történeten” alapuló ijesztgetés, mint bármelyik Démonok között mozi. Sőt, azoknál is B-filmesebb, cserébe viszont nem veszi magát annyira, nagyon véresen komolyan. Onnantól kezdve ugyanis, hogy Amorth atya megérkezik a spanyol apátságba (ahova robogóval ment Olaszországból), máris az ördögűzős filmek ismerős terepén találjuk magunkat. Szinte azonnal látjuk a természetfeletti működését, így a korábban felvetett témák („van-e démon?”) feszültsége rögtön semmisé válik. Noha már majdnem ötven év telt el Az ördögűző óta, azt továbbra sem sikerült meghaladni, vagy legalább ízlésesen lemásolni. A pápa ördögűzője ugyanis nyomát sem tartalmazza a Friedkin művét klasszikussá emelő, fojtogató atmoszférának, vagy a valódi hitválságban szenvedő/belső dilemmákban szenvedő hősöknek. (Noha próbálkozik ezzel, de mind az öreg, mind a fiatal pap esetében ezek totálisan súlytalannak érződnek.) Helyette azonban van mocskos szájú gyerek. Mert ugye a démon onnan ismerszik meg, hogy meg akar baszni téged és a lelkedet. Ezt pedig jó sokszor el is mondja. Ettől kell félni. Meg az előrelátható jump scare ijesztegetésektől. A pápa ördögűzője végtelenül túljátszott, hatásvadász és kiszámítható. Olyannyira, hogy amikor például Django pápa – akinek betegsége valamiért összefügésben van a kisfiú megszállásával – vérrel arcon hányja az egyik (ellenszenves) bíborost, már-már paródiának tűnik a film. Mintha Az ördögűző helyett véletlenül a Leslie Nielsenes Bújj, Bújj, ördögöt kölcsönöztük volna ki a tékából. Russell Crowe-t azonban mindez láthatóan nem zavarja. És épp ez menti meg a filmet. Fogalmam sincs, hogy mi lelte mostanában a Gladiátort – ugye legutóbb a negyedik Thorban ripacskodott, előtte meg kvázi-slasher főgonoszként rendezett ámokfutást a Tébolyban. Vajon Nic Cage módjára az adósságai miatt vállal ilyen szerepeket, vagy túl sok whiskey-t iszik, esetleg csak az ügynöke csapnivaló? Én arra voksolok, hogy már teljesen elengedte a filmipari munkát, és csak jól akarja magát érezni. Miért is ne tenné? Gyakorlatilag mindent elért már, amit egy hollywoodi színész elérhet. Valószínűleg csak a Gladiátor jogdíjaiból meg tudna élni. Tehát itt az idő baromkodni! Ő pedig jóízűen lubickol a Bud Spenceres értelemben akcióhős pap szerepében. A karizmájának és a figura humorának köszönhető, hogy az olyan sótlan, színtelen-szagtalan ijesztgetésekkel ellentétben, mint egy Annabelle, A pápa ördögűzőjének van egy minimális karaktere. Russell Crowe (és Árpád apánk) képes épp annyi B-kategóriás szórakoztatással megtölteni ezt a szűk 90 percet, hogy az éppen szórakoztató legyen. Egy esős vasárnap estére a Film+-on. A végén persze belengetik a folytatást, amelyekben Amorth és ifjú padawanja világkörüli démonírtó hadjáratra indulnának. És tulajdonképpen, miért ne? Ez sem rosszabb koncepció, mint bármelyik másik filmuniverzumé. 2023. április 16. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-papa-ordoguzoje-kritika
