2025 Szeptember Csak egy maradhat – A hosszú menetelés

Csak egy maradhat – A hosszú menetelés



A hosszú menetelés (The Long Walk) egy olyan film lett, amit csak egyszer nézünk meg: ez a Stephen King-adaptáció nemcsak a véres versenyben elhulló fiatalok, hanem a feldolgozás időzítése miatt is több, mint hátborzongató.


Az amerikai horrorszerző, Stephen King előszeretettel kínozza olvasóit. Agyából gyerekevő bohócok, elkeket bebörtönző hotelek, és szörnyektől hemzsegő, gyilkos ködök pattant ki. King sokaknak a természetfeletti horror királya, viszont a hétköznapi szörnyetegekről is jól ír. Kaptunk már tőle pszichotikus rajongót vagy veszettségtől vérengző kutyát, első regénye, A hosszú menetelés esetében pedig annyira nem is valószerűtlen disztópiát. King ugyan a könyvet még az egyetem alatt, 1966 és 1967 között írta,

A hosszú menetelés (The Long Walk) azonban csak a szerző híressé válása után, álnéven került 1979-ben a polcokra – idén pedig végre a mozivászonra is.
A történet egy háború utáni, diktatórikus rezsim alatt álló, fiktív Amerikában játszódik. A propaganda az ellustulónak nevezett társadalmat, a munkamorál csökkenését tette felelőssé az éppen dúló gazdasági válságért. Az emberek motiválására minden évben vetélkedőt rendeznek, aminek „A hosszú menetelés” lett a neve. A lényeg egyszerű: több ezer jelentkező közül ötven fiatal férfit választanak. Nekik addig kell egy kijelölt úton és megadott tempóban gyalogolni, ameddig csak egyikük marad talpon.

Aki nem tartja a lépést, vagy letér, azt a katonai kíséret lelövi.


A túlélő hatalmas vagyont és egy kívánságot kap, amit az államnak kötelező teljesítenie.



Eleinte csak a főhős, Raymond Garraty (Cooper Hoffman) anyja sejteti, hogy mekkora is a tét: sírva próbálja meggyőzni a fiát, hogy lépjen vissza. A fiatalok viszont úgy csevegnek és barátkoznak a rajtvonalon, mintha nem egy halálos sétára, hanem egyszerű cserkésztáborba érkeztek volna. A film óvatosan vonja a karakterek és a nézők köré a hálóját, majd az egyik lemaradó golyótól szétloccsanó arcával emlékeztet, ez a verseny élet-halál kérdése.

Francis Lawrence rendezőnek nem ismeretlen a tinidisztópia műfaja, mégsem próbált még egy Éhezők viadalát készíteni,
vagy a szintén halálos vetélkedőre alapozó Nyerd meg az életed (2021-2025) népszerűségére ugrani. Az extravagáns Capitolium sci-fibe illő arénájának, vagy a dél-koreai dráma színes, de végzetes gyerekjátékainak nyoma sincsen.

A hosszú menetelés minimalizmusával terrorizál,
a csapat amatőr túracuccban, katonai kísérettel masírozik végig egy kihalt, foszló állattetemekkel, baljóslatokkal szegélyezett vidéken. Van olyan versenyző, akinek a teste, másnak az elméje adja fel. Legyen szó agyonlőtt menekülőről, belső vérzésről vagy lábat trancsírozó tankról, Lawrence (Stephen King állítólagos kérésének eleget téve) mindvégig a haldoklón tartja a szemet.



A vérben, sőt, néha ürülékben tocsogó jelenetek

öncélú undorkeltés helyett mégis realisztikusan ábrázolják ezt a dehumanizáló versenyt.
A hosszú menetelés azt is bebizonyítja, hogy rengeteg szereplőt mozgatni nehéz ugyan, de nem lehetetlen. Raymond hamar összebarátkozik optimista versenytársával, Peterrel (David Jonsson), a jó kémiájú introvertált-extrovertált páros körül forognak a többiek is. Kit jobban, kit kevésbé, okosan mérlegelve mutatnak be, tudatosan ügyelve rá, hogy halála előtt a nézőhöz közelebb engedjék az adott karaktert. Hiába vannak félszázan, mindenkinek jut egy cél, egy múltbéli tragédia, vagy csak egy rádió a kézbe, hogy zenével dobja fel a többieket, és halálával űrt hagyjon a lelkükben.

Ráadásul az embertelen sorsokat A hosszú menetelés karaktereinek meglepően testvéries összetartása, sajátos lázadása ellensúlyozza.
Ugyan tudják, hogy csak egyikük maradhat életben mégis csipkelődnek, barátkoznak, és ameddig csak lehet, életben tartják egymást. Ütnivaló seggfej, Kingtől megszokottan, most is akad, de szándékosan ő sem tesz keresztbe senkinek. Mindenkinek megvan a maga célja, de mégsem egyedül menetel a felé vezető úton. Pesszimisták és idealisták vitáznak a szabad akaratról, miközben hedonisták álmodoznak a nyereményből bérelt prostikról, vagy a holdraszállásról.


Mindez azonban csak nehezíti az elkerülhetetlen búcsút és biztosítja, hogy a verseny győztese se legyen más, mint túlélő. Sőt, még annál is kevesebb. Az utolsó emberből a verseny nemcsak az idealistát öli ki. Egyik társa bosszúját magára véve lépi végül agyon, ami miatt a végéig elgyalogolt. Adni akart, de végül annyira megtört, hogy elvesz. Emiatt a végső jelenetben az út végtelenségig nyúlik előtte. A menetelés folytatódik, hiszen menekülnie kell. És valószínűleg sohasem állhat már meg.


A végkifejlet teljesen érthető: ennyi szenvedés és veszteség után a győzelem csak teher, a díj pedig nem jutalom, hanem a sok halál emlékeztetője. A nézőt inkább a tragédia időtlensége és ebből fakadó aktualitása viselheti meg. Elvégre a betiltott könyvekkel korlátozott tudás,

a gazdasági válságot a társadalomra hárító zsarnoki hatalom és a bármi áron kitörni vágyó fiatalság gondolata kicsit sem idegen.


A hosszú menetelés egy azóta naggyá vált író pályakezdő regénye és egyben egy annyira nem is lehetetlen jövő cenzúrázatlan leírása, amelyet Francis Lawrence realisztikus, de nem önérdekűen véres rendezése kelt életre. Ráadásul az aktuálpolitikán túl egy kollektív létélményről is szól. Elvégre

a társadalmi nyomás miatt az élet sokszor tűnhet erőltetett menetelésnek, amit, ha nem a megadott lépésekben és tempóban tapos az ember, akkor gyakran fenyegetik valamilyen kieséssel.
Azonban érdemes észben tartani, hogy a valóságot nem Stephen King írta. Nem feltétlen jár még a lázadásért „kivégzés”.

2025. szeptember 11.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-hosszu-meneteles-kritika