2025 Február Családban marad a trauma – Jelenlét

Családban marad a trauma – Jelenlét



Első látásra a Jelenlét (Presence) a januári filmes uborkaszezonba klasszikusan beleillő, klisés tucat-szellemhorrornak tűnik, ami csak azért létezik, hogy a stúdióknak legyen mivel kitölteni a hónapot. Viszont Steven Soderbergh neve garancia arra, hogy a sablonok unalmas felmondása helyett kifacsart szerzői kísérletezést fogunk kapni, annak előnyeivel és hátrányaival is.

Ma, 2025-ben már tényleg csak megmosolyogja az ember azt a rövid időszakot, amikor tizenkét évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy a kortárs amerikai filmkészítés egyik ikonikus alakja visszavonul a filmkészítéstől. Ehhez képest inkább azt teszi fel az ember kérdésnek, hogy Steven Soderbergh vajon egyáltalán mikor alszik? Legújabb filmje, a Jelenlét is úgy kerül éppen mozikba, hogy két miniszériát és az utolsó Magic Mike-filmet követi, a négy projekt között pedig alig pár hónapos különbségek vannak. Ez viszont nemcsak szimplán Soderbergh termékenységét mutatja meg, hanem azokat az egyéni munkamódszereket és rendezői látásmódot is, amivel Soderbergh még mindig ott van a hollywoodi stúdiórendszer és a független-kísérleti filmezés határmezsgyéjén.

Mert ha van valaki, aki karriert tudott csinálni az alacsony költségvetés korlátjainak kreatív kihasználásából, a digitális technológia rugalmasságából és a műfaji konvenciók kifordításából, akkor az Soderbergh. Ugyanakkor formajátékaiban mindig van egy „fej vagy írás?”-szerű rizikó is, hogy vajon a közönség számára is fogyaszthatóak-e ezek a kísérletek vagy inkább a farok csóválja a kutyát (avagy a koncepció, amire a rendező felhúzza az egész filmet).

Ehhez hasonló a Jelenlét is, amely az ismert szellemházas elemek közé bújtat el valami teljesen mást, mint amire a néző számítana.

Mert a sztori első hallásra olyan, amire csípőből mondjuk, hogy unalmas, ismerjük, láttuk már száz másik filmben: család új házba költözik, aminek históriája van, de ezt persze ignorálják. Apa, anya, fiú, lány azért jöttek, hogy új fejezetet indítsanak életükben, leginkább azért, hogy feledjék a múltat. A lánynak, Chloe-nak ugyanis két közeli barátja is meghalt, drogtúladagolás a papír szerint. Viszont a házban van valaki vagy valami, egy jelenség, amit lehet érzékelni, ami jelenlétet mutat, üzeneteket hagy. Ki ő és mit akar? Chloe egykori barátja vagy valaki más? Védelmező vagy ártani akar? A válaszokat nem kapjuk kézhez azonnal, mert a Jelenlét POV-szemszögében mi, a közönség vagyunk a szellem szeme, amin keresztül kibontakozik előttünk a cselekmény.




Ez a szokatlan elbeszélői megoldás (ami leginkább hosszan kitartott és szinte darabosan egymás után következő jeleneteket eredményez) és a visszafogott stílus már előre vetítik azt, hogy a Jelenlét a marketinganyaival, sőt a nézői elvárásokkal is szembemenve, tulajdonképpen nem horror. Hanem sokkal inkább egy szétesés felé tartó család drámája, aminek tagjai csak akkor hajlandóak újra valamiféle egységet alkotni, amikor egy természetfölötti erő ezt rájuk kényszeríti. Az anya (Lucy Liu) saját cégétől csalja a pénzt és minden figyelmét Tyler felé irányatja, miközben a szenvedő Chloe-t ignorálja. Az apa, Chris (Chris Sullivan) egyszerre őrlődőik két gyereke és elhidegült felesége között, a nárcisztikus Tylert csak saját népszerűsége érdekli, Chloe-t pedig emészti belülről barátainak elvesztése és bűntudata.

Őt csak titokzatos osztálytársa, Ryan hallgatja meg, aki szintén magányos.
Bár van egy-két ismerős tárgymozgatós, megijesztős pillanat, a Jelenlét nem a szellemházas filmek külső, ismeretlen fenyegetésére hagyatkozik. A kívülálló perspektívát, amibe a szellem és egyben néző is bele van szorítkozva inkább arra használja, hogy egy szomorú, atyai aggódással teli portrét fessen föl az amerikai középosztály, a „nuclear family” és a fiatal generáció széthullásáról. Különös tekintettel az utóbbira, ami miután nem talál megértő fülekre (sőt Chloe testi-lelki elszigetelődését szimplán gyógyszerrel kezelendő elmezavarnak ítélik), depresszióba és drogokba menekül az elviselhetetlen realitás elől. Egy nagyon is realisztikus ördögi kör, amit meg akar törni a jelenség.

Viszont ez a családi melodráma-irány is egyfajta átvezető a film utolsó harmadában bekövetkező újabb zsánerfordulathoz, amit Soderbergh és írója, a veterán David Koepp szép türelmesen felvezetnek. De hogy ezt milyen sikerrel teszik, az még nekem is kérdőjeles. Jómagam el tudtam merülni a háttérben bujkáló rejtélyben, a hiteles színészi alakításokban és az atmoszférában (még ha Soderbergh rideg és steril képeit nem is érzem olyan illőnek ehhez a műfajhoz), de számomra is elengedhetetlen volt az utolsó tizenöt perc, hogy koherens egésszé álljon össze a Jelenlét, ne csak egy se-füle, se-farka masszává. De ez is leginkább annak köszönhető, hogy a film stáblistával együtt nincs másfél óra, és szerintem még

így is sokaknak egy unalmas lufifújás lesz Soderbergh filmje, ami végül kipukkad.
Aki viszont tényleg nem lézerfókuszáltan egy szellemes, ijesztgető horrorra kíváncsi, hanem a szabályokat a maga módján kezelő rendezői ujjgyakorlatra, annak hozhat pár kellemes percet a Jelenlét. Kicsi film, személyes, sok vizet nem zavar, de több egy grandiózus életmű apró lábjegyzeténél.

A Jelenlét február 6-tól látható a mozikban.

2025. február 4.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/jelenlet-kritika