Családi road-movie a pokolbolygón – Finch Lehet-e egy klímakatasztrófával riogató, posztapokaliptikus sci-fi igazán cuki? Természetesen, feltéve, ha a vizenyős szemű Tom Hanks, egy aranyos kutya és egy mókás, bumfordi robot főszereplésével készül. Ilyen a Finch, ami akár lehetne a Hallmark válasza a Mad Maxre. Az emberi lét legnagyobb átka, hogy tudatában vagyunk a saját halandóságunknak. Ám a halálban nem is csupán a saját magunk elmúlása a félelmetes, hanem az azzal együtt járó bizonytalanság. Mi lesz azzal/azokkal, amiket/akiket magunk mögött hagyunk? Mi lesz a szeretteinkkel, az életművünkkel vagy éppen a kiskedvenceinkkel? Lesz-e valaki, aki gondjukat viseli majd, ha mi már nem leszünk? Ezzel a dilemmával kell megküzdenie az év legcukibb, klímaváltozással nyomasztó, posztapokaliptikus filmjének, az Apple TV-n megjelent Finchnek és főhősének. Tíz évvel járunk azután, hogy az ózonréteg végleg feladta a harcot az UV sugárzással szemben, és a Föld egy majdnem élhetetlen homoksivataggá vált. Finch Weinberg (Tom Hanks) St. Louis városának (valószínűleg) egyetlen életben maradt lakója, hűséges ebével napról napra próbál túlélni a pusztító hőség és a kegyetlen viharok által uralt városban. Ám kénytelen lesz felismerni, hogy az UV-sugárzás menthetetlenül tönkre tette a szervezetét. Haldoklik. Épp ezért készít egy robotot (Caleb Landry Jones), aki halála után gondját tudja majd viselni a kutyájának. Mikor pedig minden viharok ük-nagyapja készül lecsapni a városra, hármasban indulnak el San Fransiscoba, ahol talán egy fokkal jobb a helyzet. Egy világméretű pandémia közepén, a klímakatasztrófa konstans fenyegetésének árnyékában a legszívesebben kiszakadnánk a valóságból. Valószínűleg azonban szükségünk van olyan filmekre, amelyek felráznak, és szembesítenek minket a veszéllyel. Amelyek figyelmeztetnek, hogy mi lesz, ha nem cselekszünk időben, ha a pillanatnyi kényelmünket fontosabbnak tartjuk, mint a hosszútávú következményeket. A Finch lehetne ilyen film, de nem az (vagy legalábbis csak nagyon kis mértékben). Bár van benne egy leheletnyi figyelmeztetés a klímaváltozás következményeire vonatkozóan (noha a filmben exclipiten sosem mondják ki, hogy konkrétan mi miatt ment tönkre az ózonréteg), és egy csipet társadalomkritika is akad. („Nem a nap ölte meg a világunkat, hanem mi magunk.”) Ám a Trónok harca legbrutálisabb csatáit levezénylő Miguel Sapochnik rendezésére mégis az a legpontosabb jelző, hogy kedves. Már-már negédesen kedves film. Sőt a finálére talán át is csúszik giccsbe. Hiába ugyanis a posztapokaliptikus háttér, a Finch sokkal közelebb áll az olyan közelmúltbéli kutyás kalandfilmekhez, mint A vadon hívó szava vagy az Alfa, mintsem a Mad Max vagy esetleg Cormac McCarthy (Az út) kíméletlen világa. Melankolikus hangulatú, kényelmes tempójú film arról, hogy egy kiégett és elkeseredett ember újra megtanul bízni valakiben. Adná magát, hogy a Finchet a Számkivetetthez (amiben Tom Hanks szintén magányosan, emberi társ nélkül próbál túlélni) hasonlítsuk. Sapochnik filmje tulajdonképpen a modern-kori Robinson Crusoe történet inverze. Ugyanis míg a Számkivetettben a saját túlélése az elsődleges, addig itt kizárólag az ellenkezője foglalkoztatja: valaki másnak az élete, akit hátrahagy. A Számkivetett egy életigenlő film, a Finch ezzel szemben már a megbékélésről, az elengedésről és a továbblépésről szól. Dacára a posztapokaliptikus-kalandfilm műfajának Tom Hanks nem áll bele abba az ego-vezérelt trendbe, mint sok vele egykorú, férfi színész. Nem érzi úgy, hogy neki 60 felett is azt kellene bizonyítania, hogy mekkora, nagy tökű keménylegény (persze, az ő karrierje korábban sem feltétlenül erről szólt). Ennek megfelelően a Finch-ben alig találunk valódi akciójelenetet. Olyannyira, hogy bár utalnak a többi túlélő általános megbízhatatlanságára, a film jelen idejű részében Hanksen kívül nem is tűnik fel más emberi szereplő (de azért kapunk egy közepesen feszült autósüldözést.) Így marad az idegeskedő, önvizsgálatot tartó Hanks, a világra éppen rácsodálkozó robot és a kutya közötti interakció. Hanks természetesen éppen olyan szimpatikus, mint bármikor. Rutinból hozza az aggódó apa (jellegű) figurát. A show-t azonban most nem ő, hanem a kutyaszitter-robotot (motion capture és szinkron minőségben) játszó Landry Jones lopja el. A bumfordi, ügyetlen, de lelkes droid szemszögéből nézve ez egy coming-of age történet. A Finch tehát számos műfajt, történettípust sűrít magában: posztapokaliptikus thriller, felnövéstörténet, túlélőfilm, családi road-movie, a mesterséges intelligencia emberségét boncolgató sci-fi. Egyszerre van meg benne a halállal való szembenézés drámája (Finch oldaláról) és az új kezdet izgalma (a robot szemszögéből). Kár, hogy végül aztán mindez egy elképesztően sablonos és végtelenül kiszámítható eleggyé áll össze. Jó kérdés, hogy mennyire helyénvaló egy nagyon is releváns fenyegetést (klímaváltozás) egy túlzóan pozitív lezárással félig-meddig elbagatellizálni, de még sem lehet igazán haragudni a filmre. Jól lehet, hogy sokkal több volt a koncepcióban, mint amit ki hoztak belőle. Illetve a fenti téma mindegyikében is csak a legáltalánosabb, legismertebb állításokra/megoldásokra futja. De mondtam már, hogy mennyire kedves? Mert tényleg az. Sapochnik tehetséges Zemeckis pótlékként dirigálja le a filmet. Bár kissé túlnyújtott, az ismert toposzokat többnyire ízléssel és jó érzékkel illeszti egymás mögé. Szépen fényképezett, magával ragadó hangulattal bíró film. De a lényeg mégis a főszereplők közti remek dinamika. Hanks rutinja és Laundry szórakoztató bumfordisága megszeretteti velünk a karaktereket. Még, ha igazán sok tétje nincs is az egész filmnek. Noha a lezárás negédessége már kissé túlzás (főleg mert az összes korábbi fenyegetést is zárójelbe teszi, és a film hátterének szinte egészét kérdőjelezi meg), ami sokaknak megfeküdheti a gyomrát. (Már-már vetekedik a 2005-ös Világok harca záróképeinek giccsfaktorával.) De az összkép túlságosan aranyos, és ártalmatlan ahhoz, hogy fel lehessen rajta háborodni. Egy kedves film, de emlékezni nem igazán fogunk rá. 2021. november 12. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/finch-kritika
