Christopher Nolan – a rendező és forgatókönyvíró; ez utóbbi Jonathan Nolannel karöltve – most sem okozott csalódást. AMemento, az Eredet és A tökéletes trükk alkotója ismét megrengette a világunkat, hogy kirázzon a közöny szürke zubbonyából. Az Interstellar mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni, és azt is meg merem kockáztatni, hogy ezzel a filmmel és a közel egy éve látott Gravitációval új kor köszöntött be az űrfilmek terén. A történetben a Föld haldoklik, és így vele együtt az emberek is a vég felé közelednek. Egy maréknyi űrhajós azonban hosszú útra indul a bolygóért, és egy féreglyukon keresztül megpróbál életet és új, lakható földet találni az emberiség számára. Cooper (Matthew McConaughey) az egyike az űrhajósoknak. Ő a családját, gyermekeit kényszerül hátrahagyni. Eszes kislánya, Murph (Mackenzie Foy, Jessica Chastain) teljesen vigasztalhatatlan a hír hallatán, bár ezen nem kell mit csodálkoznunk, hiszen az apja azt sem tudja, hogy mikor tér vissza. Talán már annyi idős lesz akkor Murph, mint ő most. A küldetés hosszúnak ígérkezik, és mivel a fekete lyukon túl máshogy múlik az idő, így minden bizonytalan. A bátor felderítők nem tudhatják, hogy találnak-e alkalmas bolygót, azt sem, hogy valaha hazatérhetnek-e, azt meg pláne nem, hogy mennyi idő fog eltelni, és hogy nem lesz-e késő akkor már. Közben a Föld lakói is harcolnak, próbálnak életben maradni, miközben bolygójuk egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. Tetszik, hogy nem ragozták túl a világkatasztrófa tényét. Hogy nem volt hatalmas körítés, hogy mitől keletkezett a hanyatlás. De ettől függetlenül is elképesztő képeket láthatunk a Csillagok között-ben. Nem annyira csípem, hogy egyre terjengősebbek és hosszabbak a filmek. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy indokolatlanul nyúlnak 2 óra fölé, és hogy egyszerűen csak nem volt szívük az alkotóknak kivágni gyermekük egyes részeit. A Csillagok között egy 3 órás űreposz, de azon kívül, hogy a végén már majdnem meghaltam, úgy kellett pisilnem, egy cseppet sem éreztem hosszúnak. Annyira tökéletesen találták el a dramaturgiáját, hogy öröm volt nézni. Nem volt sem sok, sem kevés, mindenből annyit kaptunk, amennyi kellett. Annyi izgalmat, annyi reménykedést, annyi könnyet és annyi nevetést. A film olyan feszültséget volt képes teremteni és fenntartani három órán át, hogy ilyet mostanában ritkán láttam. Ezt a kiélezett érzelmi állapotot pedig Hans Zimmer zeneszerző orgonával és csenddel komponált eposzi darabjai emelik még magasabb szinte. Az életet valóban órákban mérték a műben. Egy ámokfutás volt a percekkel, amelyek olyan értékessé váltak a csillagok között, mint maga az élet. Zseniális volt, csavarokkal felturbózott, és tökéletesen kihasznált, illetve az előnyére fordított minden filmes eszközt. De bármennyire is jó volt, fájt. Az az űr, amely körbevette, eltávolította és elszakította a karaktereket, végül leszivárgott a vászonról, és belopódzott a szívembe, ahol teljesen felemésztette a lelkemet. Beleéreztem, átéreztem, szinte átéltem a látottakat. Olyan erős kötődést alakított ki a a nézők és a szereplők, illetve a történet között, hogy még az otthon melegében is vacogtam a számukra átélt fájdalomtól. Persze rám könnyű hatni, de csakis érzelmekkel. A Csillagok között-ben pedig ebből nem volt hiány. Nolan azt a kérdést boncolgatta, hogy mi a fontosabb. A faj vagy az egyed? Hogy krízishelyzetben mi alapján döntünk: az érzelmek vagy az észérvek vezérelnek minket? Vajon az egész emberiség fennmaradása fontosabb egy apa számára, mint a saját kislánya? Vagy a kislánynak fontosabb, mint az, hogy az apja mellett nőjön fel? Talán pont az ilyen és ehhez hasonló súlyos kérdések miatt annyira szívet tépő elgondolkodtató, minden ízében emberi és rettenetesen igazi a Csillagok között. A Csillagok között 9,5 pontot ért el a Cinemani skálán. Itt nézhetitek meg a film adatait az imdb-n. Itt pedig a port-on. Ha felmerült bennetek a kérdés, hogy miért csak 9,5 pontot kapott tőlem a film, akkor egy kis SPOILER keretében elárulom. De figyelem, csak olyanok olvassák tovább, akik még nem látták, vagy akiket nem zavar, ha néhány csavar így hiányozni fog belőle. Már az űrhajós jelenet kezes részében rájöttem arra, hogy mi lesz a továbbiakban ilyen téren. Hogy kik azok a bizonyos Ők és hogyan kerülnek a képbe. Ez pedig magával vonja azt is, hogy szerintem bármilyen időutazást egy kicsit is tartalmazó film paradoxon. Mégpedig azért, mert ha egy olyan esemény váltja ki a jövőt, amit valójában maga a jövő hívott életre, akkor ott borul a dolog. Persze azt gondolom, hogy senki sem tudta még ezt megoldani, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy bárki meg tudta volna. (Ha ti igen, oldozzatok fel és írjátok meg kommentben. Könyv, film, bármi jöhet.) Mindenesetre bármennyire is szemet hunyok az idő-probléma megoldhatatlansága fölött, azért emiatt és mert túl hamar rájöttem a csavarra, mégsem adhattam rá 10 pontot. Cinemani | Filmkritikák és filmhírek.
