Filmklub Csodás, ahogy a 82 éves Judi Dench átváltozik kamasszá

A Viktória királynő és Abdul álmos délutánra való film a kosztümös drámák szerelmeseinek: kiszámítható, kicsit öreges, nagyon szentimentális. Túlságosan tiszteli Viktória királynőt, hogy ne bánjon vele kesztyűs kézzel: ha valaki a brit monarchia Indiához fűződő viszonyának komplex ábrázolására, a gyarmatbirodalmi múlttal való szembenézésre számít, csalódni fog. Cserébe kap rengeteg brit szemforgatást, kedélyes humort, és egy szép Judi Dench alakítást.


Judi Dench nem először testesíti meg a vásznon Viktória királynőt, húsz évvel ezelőtt épp a Botrány a birodalomban hozta el számára a nemzetközi ismertséget, és az első Oscar-jelölést. A Viktória királynő és Abdul ugyan könyvadaptáció, Shrabani Basu életrajzi kötetét filmesíti meg, és teljesen új alkotói gárda áll mögötte, mégis tekinthető folytatásnak, sőt, szinte egy az egyben leképezi az előző Viktória-film szüzséjét. Csak míg ott egy nagyhangú skót szolga csalogatja elő csigaházából a férje elvesztése után befelé forduló királynőt, most egy fiatal indiai kegyenc fűszerezi meg az élete vége felé járó, öreg uralkodó mindennapjait.



Judi Dench és Billy Connolly a Botrány a birodalomban című filmben | Judi Dench és Ali Fazal a Viktória királynő és Abdulban

Forrás: UIP Dunafilm

Az 1997-es film rendezőjét, John Maddent (Szerelmes Shakespeare, Marigold Hotel-filmek) az a Stephen Frears váltja, akitől korántsem idegenek a brit uralkodói család hányattatásait feldolgozó, patinás-polírozott történelmi filmek (ő rendezte a Helen Mirren-féle A királynő-t), és már kétszer dolgozott együtt Judi Dench-csel, legutóbb a 2013-as Philomená-ban.

Ennek az a hozadéka, hogy a film alkotói pontosan tudják, mit akarnak. Egyrészt olyan óvatos körültekintéssel dolgoznak fel egy bonyolult, meglehetősen kényes témát, India viszonyát a brit gyarmatbirodalomhoz, hogy véletlenül se borzolják fel a kedélyeket. Másrészt, tisztában vannak vele, hogy ez mindenekelőtt Judi Dench filmje, és akkor követnek el súlyos hibát, ha képességeihez méltatlan alakításra kárhoztatják.

A Lee Hall által írt forgatókönyv és Frears elegáns, bár öregesen fantáziátlan rendezése végtelen tisztelettel közelít mind Viktória királynőhöz, mind Judi Dench-hez, és a második maximálisan kifizetődik. A 82 éves színésznő csodálatos alázattal és tekintéllyel uralja a vásznat. Kap egy tüzes monológot, ami önmagában szavatolja az Oscar-jelölést, úgy is van szerkesztve a jelenet, hogy egyből lehessen postázni a kivágott részletet az Akadémiának.



Judi Dench a Viktória királyné és Abdul című filmben

Forrás: UIP Dunafilm

Dench királynője nem egy ikon a történelemkönyvekből, horkoló, falánk, vágyakozó, élő figura. A kamera sokszor keresi a szemét: Dench látása rohamosan romlik, de még így is oda tud szúrni, még így is megindító. Pusztán testtartásával, járásával, fizikai transzformációjával leköveti az idős királynő lelki változását, ahogy az udvarba érkező Abdul (Ali Fazal) enyhíti a magányát. A film elején még olyan töpörödött, hogy alig látszik ki az asztal mögül, arra sincs energiája, hogy kikeljen az ágyából, a szolgálók emelik ki, mint egy kedveszegett rongybabát.

Később, amikor táncra perdül újdonsült bizalmasával, az egy egy giccses jelenet, de lehetetlen nem elérzékenyülni attól, ahogy kivirul, kivirágzik, mint egy szerelmes kamasz, akinek nem is a bókoló Abdul dobogtatja meg a szívét (úgyis inkább fogadott fia lesz), hanem hogy az élet nem csak a lassú menetelést tartogatja a koporsó felé. Amikor pedig megtörik a varázs, szinte beleroppan, derékszögben hajlik meg a háta, mint a népmesei anyóka, aki rőzse helyett a múlt, a szeretetlen jelen és a magára hagyatottság mázsás súlya alatt görnyed.



Judi Dench a Viktória királynő és Abdul című filmben

Forrás: UIP Dunafilm

A film olyankor tudja átlépni az érzelgősséget, és valódi érzelmeket megmozgatni, amikor nem a királynőről mesél, aki idegen kultúrával ismerkedik (erről még mindjárt), hanem egy idős emberről, aki a családjának már csak nyűg, egy idegen viszont nem csak önmaga két lábon járó mementójaként tekint rá. Ilyen szempontból ideális partner Abdul, szinte már eszményien kedves, empatikus, sármos és vicces, tiszta és nemes szándékok vezérlik.

Cserébe mint embert, egyáltalán nem ismerjük meg, a film nem vonja kérdőre, miért rajong ennyire a brit királynőért, nem farag belőle ellentmondásosabb, vagy akár csak összetettebb figurát, mint amilyen az arrogáns John Brown volt a Botrány a birodalomban-ban. Mindkét bizalmas létező személyen alapul, Abdul valóban évekig szolgálta és tanította például urdura Viktória királynőt: ő lett a „munshi”-ja, ami lelki tanítót jelent, könnyű megjegyezni, többször szerepel a forgatókönyvben, mint a névelők.

A filmbéli Abdul szerethető, de absztrakció, nincs belső élete, a két pólus közül az övé érezhetően gyengébb. Talán ebből is fakad, hogy valahányszor ingoványosabb terepre tévedne a film, és feszegetni kezdené az alávetettség, szabadság kérdéskörét, a nemzeti elnyomás és a személyes, önként vállalt szolgálat párhuzamait, olyan megoldásokkal, dialógokkal szembesülünk („Az élet olyan, mint egy szőnyeg.”), amik leegyszerűsített, lebutított történelem- és világképet tükröznek.

India nagyrészt megmarad egzotikumnak, varázslatos legendákkal, illatos fűszerekkel, meg egy Abdul zsémbes barátjával, Mohammeddel (Adeel Akhtar), akinek a szájába lehet adni egy függetlenségre vágyó társadalom sérelmeit. A film igyekszik, hogy ezek a sérelmek még véletlenül se vessenek túl rossz fényt a királynőre. Vannak pillanatok, amikor kacérkodnak vele, amikor Viktóriáról kiderül, hogy semmit nem tud birodalma koronaékszeréről, majd csillogó szemmel kisajátítja annak értékeit, mondván, ő India császárnője, megérdemli.



Judi Dench és Ali Fazal a Viktória királynő és Abdul című filmben

Forrás: UIP Dunafilm

De kihúzza a film esetleges méregfogát, hogy Judi Denchre ilyenkor sem lehet haragudni. Annál inkább lehet az udvartartását benépesítő sunyi, alakoskodó udvaroncokra, élükön a féltékeny trónörökössel, Bertie-vel (Eddie Izzard), akik mindent elkövetnek, hogy tönkretegyék a két címszereplő barátságát, nyilván ők lesznek igazán ellenszenvesek, szemellenzősek, rasszisták, rajtuk keresztül lesz majd könnyű utálni az arisztokráciát.

Aszimmetrikus képet kapunk, kellemes, szentimentális mesét, ami fél fenékkel üli meg a világosan szétválasztja a jók és gonoszok táborát. Lehet, hogy nem köteles elvernie a port a brit monarchián, de feldolgozott témája ennél több nüanszot kívánt volna meg. Így be kell érnünk sok-sok szarkazmussal és szemforgatással, egy konvencionális, joviális humorú, lagymatag filmmel, valamint egy színészlegendával, aki minden, csak nem lagymatag.

Let's block ads! (Why?)

Forrás...