2023 Április Dallal, karddal, kalanddal – Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

Dallal, karddal, kalanddal – Dungeons & Dragons: Betyárbecsület



Kellően komolytalan, a ’90-es évek kalandfilmjeiig visszanyúló adaptáció lett a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület, amelyben legfeljebb a faék egyszerűségű történetre lehet panasz.

A szuperhősös képregény(film)ek ma már egyáltalán nem geekek szűk rétegét érdeklik csak. Mainstream lett a javából! A fantasy szintén fősodorba került – legkésőbb azóta, mióta Peter Jackson vászonra vitte Tolkien világát. De a Dungeons & Dragons még mindig egy szűkebb szelet: sokan csak annyit tudnak róla, hogy valami kockadobálós társasjáték. Nem segít a helyzeten az sem, hogy D&D-s színekben már egyszer készült egy film a 2000-es évek elején, és oltári bukta lett belőle. De a Betyárbecsület megmenti a D&D becsületét – noha nem lesz olyan alapmű, mint mondjuk A Gyűrűk Ura volt, de

szórakoztató, és minden megvan benne, ami a népszerűséghez kell.
Azt persze nem a Betyárbecsületnek kell bebizonyítania, hogy semennyire nem kell szerepjátékos múlt ahhoz, hogy egy fantasy filmet élvezni tudjunk. A fantasy élő műfaj – még ha talán kicsit kisebb is a népszerűsége, mint mondjuk a sci-fi-knek vagy a képregényfilmeknek. A Betyárbecsület pedig úgy oldja meg a problémát, hogy egyszerűen sima sárkányos-kardozós fantasy-nak, sőt, akár csak egy, a ’90-es évek kalandfilmjei előtt tisztelgő mozinak nézve is tökéletesen érthető és élvezhető, nem kell hozzá a szabályokat ismerni.


A Dungeons & Dragons ugyanis nem egy világ, és nem is egy történet – hanem egy szabályrendszer. Ennek ellenére akik ismerősen mozognak a szerepjátékok univerzumában, és azon belül is ebben a világban, azoknak azért számos dolog ismerős lesz. De az, hogy szembejön egy-egy jól ismert varázslat, helyszín, vagy akár tárgy, inkább csak kikacsintásnak tekinthető – magát a történetet, a szereplőket és az egész fantasy-világot könnyedén dekódolni tudja bárki.


Mondjuk a történeten nincs sok értelmezni való. Edgin Darvis, a feleségét elvesztő nagydumás bárd (Chris Pine) barbár társával (Michelle Rodriguez) kiszabadul a börtönből, és nekiindul, hogy megkeresse a lányát, meg azt a varázstárgyat, ami feltámasztja a halott asszonyt. Először a régi jó összeszokott partijukat kell összeszedni: Simon Aumart (Justice Smith), a botcsinálta mágust; felveszik a kapcsolatot régi tolvajcimborájukkal is (Hugh Grant), aki azonban közben jelentős változáson ment át, aminek következtében a viszonyuk is, hát, khm, hűvösebbé (vagy talán épp forróbbá?) vált; keresnek maguknak egy alakváltó druidát (Sophia Lillis); meg egy paladin is csatlakozik hozzájuk (Regé-Jean Page). Miután nagyjából körvonalazódik a csapat, meg kell keresniük egy varázstárgyat, hogy azzal bejussanak egy mágiával őrzött szuperbiztonságos kincstárba, onnan el kell hozniuk egy másik varázseszközt, aztán már csak meg kell győzniük Darvis tinilányát (Chloe Coleman), hogy menjen velük. Ez a terv, pontosabban ez a kalandmodul, vagyis, miket beszélek, ez a cselekmény,

a túlzottan izgalmasnak nem nevezhető csavarokat pedig az adja, hogy bizonyos körülmények miatt a tervet időnként meg kell változtatni,
így végül a B-terv, C-terv, D-terv stb. után épp csak elég lesz az ábécé, hogy megoldják a problémákat.


Egyértelmű, nagyon izgalmas fordulatokról nem beszélhetünk, a sztori olyan egyszerű, mint egy bot. Na jó, varázsbot – de akkoris, csak két vége van, közben meg jobbára egyenes… A karakterfejlődések sem igazán hozhatják lázba a nézőt: bár a film meglehetősen érzelmes (hiszen végülis egy özvegyember harcát nézzük egyetlen megmaradt családtagjáért, a lányáért), de klasszikus fantasy-jellemeket láthatunk, épp csak az elvárt minimumot mutató fejlődéssel. A látvány kicsit következetlen – néha egész pofás, néha meg csak néz az ember, hogy ez most valami vicc-e, vagy komolyan gondolták.

A Dungeons & Dragons: Betyárbecsület legnagyobb erénye, hogy ez a kérdés nem hogy felmerül, hanem szinte biztosan az előbbi rá a helyes válasz: hogy bizony ez az egész csak egy nagy poén.
Kicsit mintha a Marvel-univerzum Ragnarökje lett volna a minta. Ugyanaz a recept: ismerős világ (már azoknak, akik épp a megfelelő geekségben járatosak), biztonságosan ismerős, de azért kicsit megcsavart karakterek, de nem is ezeken van a hangsúly, hanem a poénokon. A sztori szinte csak arra való, hogy megfelelő körítése legyen a bő kézzel szórt humorbonbonoknak.

Azt azért meg kell mondani, hogy Waititi humora sokkal csípősebb és jobb, de a Betyárbecsület alkotói (Jonathan Goldstein és John Francis Daley, akiket a Förtelmes főnökök, meg az Éjszakai játék íróiként-rendezőiként ismerhetünk) becsülettel igyekeznek. Emlékezetes geg nem sok marad (azért a tisztelgésre a Gyalog-galopp Mi a kedvenc színed?” halhatatlanja előtt megemeltem a kalapomat, és Bradley Cooper cameoja is kellemes kikacsintás), de jelen esetben nem a minőség, hanem a mennyiség van az előtérben. Egy átlag vígjátékszint pedig bőven meg is van – csak ezúttal egy akció-kalandfilm a keret. Az, hogy ráadásul egy D&D világban, az csak tényleg a koktélcseresznye a tejszínhab tetején, amit igazából csak a vájtfülűek értékelnek.

De éppen ezért aki nem járatos ebben a szerepjáték-dologban, annak is tökéletesen élvezhető mozi ez. Egy olyan akcióvígjáték-kalandfilm, amilyen ugyan inkább a kilencvenes években volt divatos, de egyáltalán nem baj, hogy visszakerül a műfaj a mozikba. Kaland, akció, humor – ez veszi át a kaland, játék, kockázat helyét.

A Dungeons & Dragons: Betyárbecsület március 30-tól látható a mozikban.

2023. április 1.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/dungeons-and-dragons-betyarbecsulet-kritika