[TD="width: 50%, align: center"]Dante(1265 - 1321)[/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Ez a „Dante" becézőnév. Akit csecsemőkorában így nevezett anyja, később változatos szerelmei, barátai, majd politikai hívei, azután nemzedékről nemzedékre utódai, amikor felidézték, és immár több mint 700 esztendeje így él a világirodalomban. Azt a sokarculatú férfiút teljes igazi nevén Durante Alighierinek hívták. Előkelő firenzei család fia volt abban az időben, amikor Itáliában életre-halálra vitázott az egyház elsőségét, a pápa feltétlen fennhatóságát valló „guelf" párt és a világi császárság elsőbbségéért küzdő „ghibellin" párt. Családja hagyományaként mint guelf lépett a közéletbe, így emelkedik a tekintélyes városállam élére, Firenze priorja (köztársasági elnöke) lesz. De pártja egy részével egyre jobban tolódik a világi császárság igénylése felé. Ennek folytán egy államcsíny pártja hatalmát megdönti, és ő mindhalálig tartó száműzetésben él és mint hontalan az egész ghibellin-mozgalom szellemi vezéralakja, a világi állam politikai elméletének megalapozója lesz. Mélységes vallásos létére az egyház és az állam elválasztásának első megfogalmazása is tőle származik. Ha csak ennyi volna élete tartalma, akkor is halhatatlan történelmi alak volna. De izgatottan végigpolitizált élete szinte mellékes mozzanat ahhoz képest, hogy irodalmi életművével az egész világirodalom egyik legnagyobb és hét évszázad után is az egyik legnagyobb hatású költője. Amikor ifjú fővel belép az irodalmi életbe, a legizgalmasabb új törekvés Itáliában az „édes új stílus" (olaszul: dolce stil nuovo), hogy ne az egyház, a hivatal, a jogalkotás, a tudomány ókortól örökölt latin nyelvén, hanem a falusi nép, a városi polgárok és a szerelmi vallomások nyelvén, a nemzeti nyelven, vagyis olaszul írjanak. A középkori vallásos énekek, a himnuszok latinul szóltak, a tudós krónikások latinul regéltek régi királyokról, de a lovagköltők nemzetük nyelvén fogalmazták híres szerelmes énekeiket és vitézi történeteiket, minthogy hallgatóik, a lovagok és hölgyeik nem tudtak latinul. Most azonban olyan tudós költők, akik az új verseket írták és az új tudós olvasók, akik a verseket olvasták vagy meghallgatták, tudtak ugyan latinul, de izgalmasabb volt számukra a dolgozó nép meg a városi kereskedők és iparkodók otthoni nyelve. Az akkori firenzei új hangot kereső költők tehát olaszul elmélkedtek és olaszul vallottak szerelmet. Az ifjú Dante pedig hamar tudott igen jól verselni és felettébb szerelmes volt. Méghozzá egy olyan leányba, akit csak látásból ismert, akivel még a következő években is alig-alig váltott egy-két szót. De így még regényesebb volt a szerelem. Hozzá írta epekedő költeményeit az éppen akkor divatossá váló 14 soros formában, a szonettben. Akkor is, amikor hírül hallotta, hogy az imádott hölgy - Beatrice - férjhez ment és amikor hamarosan jött a gyászhír, hogy ifjan meghalt. Dante a vágyakozásban is, a bánatban is és még inkább a gyászban azt érezte, hogy a szerelem megismerésével új élet kezdődött a számára. Tulajdonképpen ezzel a felismeréssel fejeződik be a középkori és kezdődik az európai újkori költészet. Ez a szerelmes, bánatos, gyászoló fiatalember szenvedélyesen tanulja mindazt, amit tanulhat. Külföldi egyetemeken is hajszolja az új tudnivalókat. Elvetődik Párizsig is, ahol alig néhány évtizeddel előbb a nagy pedagógus és iskolaszervező, Robert Sorbon már kiformálta az azóta is róla elnevezett híres egyetemet. Ott a kor legjobb tudósaitól tanulhatja, amit filozófiáról (még az arab filozófiáról is), az ókori nagy történetírókról, a teológiai vitákról tudni kell. És közben Párizsban is az otthoni olasz nyelven írja gyászoló szonettjeit a lelkében soha nem múló szerelemről. [TD="width: 50%, align: center"][/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Mikor azután hazakerül, s kezd már részt venni a politikai életben, kialakul benne első remekművének a terve. Újra meg újra átolvasva, sorrendbe rakva a Beatrice-szonetteket, felidézi magának azokat a körülményeket és hangulatokat, amelyekben ezeket megfogalmazta, és regényszerűen látja gyászos szerelmének történetét. Ezt meg kell írni úgy, hogy jellemzi a helyzeteket és közli, hogy melyik verset milyen külső és lelki körülmények közt írta. Az elkészült műnek „Új élet" (Vita nuova) címet adja. Versgyűjtemény is, lírai-lélektani önéletrajz is. - 29 éves, amikor ez a mű már számos másolatban kerül olvasók körébe. Firenzében már költői híre van, de ez időben életét betölti a közélet, egyre inkább vezéralak lesz. Meg is nősül, több gyermeke is születik, és az évszázad végére már az állam élén áll. Ekkor 35 éves. Sokkal később innét fogja kezdeni a nagy művet, az „Isteni színjáték"-ot: „Az emberélet útjának felén" (Babits Mihály fordítása). Tehát 70 évet jósol magának. Valójában csak 56 évet élt, de ennyi idő alatt is meg tudta alkotni a halhatatlan életművet. Nemsokára azonban elkövetkezik a fordulat. Száműzött és egyre inkább a ghibellinek szellemi főalakja. Leginkább Padovában, Veronában és főleg a ghibellinizmus főhelyén, Ravennában él. Kezdetben főleg elméleti műveket ír. „Vendégség" címen filozófiai elméletet épít fel a boldogság lehetőségeiről, és legnagyobb értékként a tehetséget és a szorgalommal szerzett tudást jelöli meg. Azután a költészet és a szónoklat nemzeti nyelvű lehetőségeit taglalja egy bőséges elmélkedésben. Itt alighanem először jelenik meg az egységes Itália - vagyis Olaszország - politikai igénye. Majd megalkotja legfőbb elméleti művét az„Államról" (De Monarchia). Ezt latinul írja, hogy Itálián kívül is megértsék, hiszen a német császárok köréhez is szól. Közben pedig szenvedélyesen váltogatja szerelmeit, szeretőit. Mindig visszavágyódik felesége és gyermekei mellé, de soha többé nem látja őket. Képzeletében mindig jelen vannak a nők, az izzó szerelem örök témája. Beatricét soha nem felejti, de ő már a szerelemjelképévé vált. Feleségére vágyódva gondol. De ahol van, ott igényli az asszonyok szerelmét és a nők - lányok, asszonyok - mindenütt szerelemmel veszik körül. Nyilván emberi kapcsolataiban igen kellemes beszélgető, udvarló lehetett. A száműzött évekből is számos szerelmes verse maradt, ezek általában nem szonettek, különböző vers formájú vallomások, vágyódások, örömök. Más jellegűek, mint az „ Új élet" áhítatos hangú érzelemrezdülései. [TD="width: 100%"]Isteni színjáték (1307–1320) Eredeti cím: Commedia.[/TD]
