Dekadencia szteroidon – Eufória (2. évad) Két és fél év várakozást követően végre folytatódik az HBO sikersorozata, az Eufória. A második felvonás nyitánya hatáskeltés tekintetében maximálisan rálicitál az első évadra, azonban ez a későbbi epizódokban már nem lesz elegendő. Az Eufória első évada 2019-ben valósággal berobbant a zűrös tinilétet bemutató sorozatok addigra már meglehetősen telített piacára. Sam Levinson fiatal felnőtteket megcélzó alkotása gyorsan kultikus, ugyanakkor megosztó darabbá avanzsált. A nézők és filmkritikusok nagyobb része az egekig magasztalta a széria merészségét és egyedi hangvételét, míg mások öncélúnak vélték az erőszak, szexualitás és droghasználat kendőzetlen és penetráns ábrázolását. Többen hangsúlyozták, hogy az HBO a Trónok harcában általánossá vált szándékos sokkolást és a botránykeltést járatta csúcsra az Eufóriában is. Noha az önkényes hatáskeltés vádja némiképp jogosan fogalmazódott meg a szériával kapcsolatban, az első évad javarészt képes volt a megbotránkoztató jelenetekhez mélyebb értelmet társítani. Sam Levinson alkotása a minden korban aktuálisan fiatal generációt megszólító coming-of-age-sorozatok régre visszanyúló hagyományát követte és mint olyan, törvényszerűen megosztó volt. Azonban már nem döntött le újabb tabukat, maximum intenzívebben és sötétebb tónussal skiccelte fel a – jelen esetben – Z generáció sajátos problémáit. A kétezres években készült Skins és Kívülállók, vagy az Eufóriát nem sokkal megelőző 13 okom volt és A ki***tt világ vége egytől-egyig megosztó, érzékeny vagy tabusított témákat dolgoztak fel és előszeretettel feszegették a határokat. Az eleve magasra feltornázott nézői ingerküszöböt az HBO oly módon ugrotta meg, hogy a tinik világát a korábbiaknál is tragikusabb, drámaibb szűrön keresztül tárta elénk. A leírtak természetesen csak részben magyarázzák meg a széria sikerét, az Eufóriának ugyanis sokkal több erénye van ennél. Az egytől-egyig remekül castingolt színészek olyan markáns alakításokat nyújtanak, hogy a történettel éppen csak ismerkedő nézőből már egyetlen epizódot követően is erős érzelmeket válthatnak ki (ne feledjük, a drogfüggő főhősnőt, Rue Bennetet alakító Zendaya például az itt nyújtott alakításáért kapott Emmy-díjat). Mindemellett fontos kiemelni a sorozat azonnal felismerhető, jellegzetes, hipnotikus-álomszerű képsorait, melyek Rév Marcell keze munkáját dicsérik vagy a főhősnő belső narrációjára építkező, izgalmas és néha meghökkentő történetvezetést. Mindez pedig csak néhány elem, melyek az Eufóriát kiemelik a coming-of-age sztorik egyre népesebb táborából. A koronavírus járvány miatt jócskán elhalasztott második évadra két és fél évet kellett várni, a köztes időben viszont kaptunk két különkiadást, melyek talán még az első évadnál is maradandóbb élményt nyújtottak. Mindezt meghökkentő módon azzal érték el az alkotók, hogy a korlátozott gyártási körülményekre reagálva nemes egyszerűséggel visszavettek a sorozatot addig jellemző nyaktörő tempóból és bombasztikus vizualitásból, helyette pedig egy-egy lassan csordogáló, dialógusközpontú kamaradrámát készítettek. Az így született „palackepizódok” nem szőtték tovább a cselekményt, de a két központi karakter, Rue és Jules (Hunter Schafer) jellemrajzát fontos, de addig nagyjából artikulálatlan elemekkel gazdagították. Előbbi a függőséghez való viszonyát, utóbbi a testképzavarának okait vizsgálta felül. Amennyire vártam az Eufória második évadát, éppen annyira tartottam is tőle, mivel a folytatásnak nemcsak a nagy elődhöz kell felérnie, de annak többnyire jól palástolt hiányosságait is rendbe kell tennie. A legnagyobb kérdés az, hogy vajon Rue drámája tartogat -e még annyi érdekességet, ami egy további évadon keresztül is érdekfeszítő lehet a nézők számára. Az említett főhősnő az előző etap végén a Jules-szal való szétválás hatására ismét visszatért a drogokhoz, így a második évadot újfent a szerek bűvöletében, a lejtős út tetején kezdi. Mindez azonban már ismerős, az alkotóknak pedig valami újszerűvel kell előrukkolniuk, ha el akarják kerülni az önismétlést. Rue karakterét, akármilyen szórakoztató, egyelőre csak a drogokhoz való kapcsolatán keresztül ismerjük, viszont – a különkiadást leszámítva – nem igazán láttuk, hogy milyen, amikor nem áll a szerek hatása alatt. A második évad nyitánya ilyen szempontból nem hoz újat, Rue ugyanaz a felelőtlen és most már idegesítő kislány, aki versenyt űz abból, hogy felborult lelki-testi egészségével a frászt hozza másokra. Zendaya továbbra is meggyőző alakítást nyújt, de pusztán az ő személyisége már nem lesz elegendő ahhoz, hogy Rue azonosulható karakter maradjon. A jelenlegi évad közvetlenül a karácsonyi különkiadások után veszi fel a fonalat. Hőseink egy Projext X-szet idéző, őrült szilveszteri házibuliban találkoznak, hogy közösen búcsúztassák el a nehézségekben gazdag óévet. A nyitány nem sokat változtat az eddig működő formulán, inkább a karakterek közti hangsúlyok eltolásával kísérletezik. Új dinamikát adhat a történéseknek a Dominic Fike által megformált Elliot, aki új karakterként mutatkozik be az első részben és úgy tűnik, hogy Rue-hoz is szorosabb szál köti majd a jövőben. Pozitív változás, hogy a dílerként tevékenykedő Fezco (Angus Cloud) figurájára szintén több hangsúlyt fektetnek. Az ő múltját taglaló flashback az évadnyitó egyik, ha nem a legemlékezetesebb pillanata, még annak ellenére is, hogy a teljes szekvencia Scorsese Nagymenők című opuszát idézi. De úgy tűnik, hogy Cassie (Sydney Sweeney) eddig háttérbe szorult húga, Lexi (Maude Apatow) is nagyobb szerepet kap a második évad eseményeiben. A felsorolt személyek ugyan egytől-egyig érdekesek, azonban kérdéses, hogy a készítők miként tudnak egyensúlyozni a megszaporodott karakterek között. Különösen fontos kérdés az is, hogy képes lesz-e a széria valamilyen konstruktív irányba vinni a drog-szex-erőszak hármas koordinátarendszere által erősen formált cselekményt. Az évadnyitó erre nemcsak, hogy nem tesz kísérletet, még az eddigieknél is jobban tobzódik a fent említett jelenségekben. A mindeddig többé-kevésbé indokolt hatáskeltő elemek a második évadban már inkább az önkényesség irányába hajlanak, mintha az alkotók fogadást kötöttek volna arról, hogy hány erektált péniszt bír el egy sorozat, mielőtt pornófilmnek titulálnánk. A drog-szex-erőszak triumvirátusa persze fontos dilemmákra irányíthatja rá a figyelmet, de jogos kérdés, hogy vajon az Eufória világában lehet-e más típusú, nem obszcén jellegű problémákról is beszélni. Továbbá tegye fel a kezét az, akinek a középsulis éveit ilyen mértékű dekadencia hatotta át. Mintha nem létezne már Jó a Földön, Levinson csak a tinilét mélysötét züllöttségére koncentrál és kizárólag tragédiákból és erkölcstelenségből fabrikál karaktereket. Mindemellett a töméntelen mennyiségű szexjelenet, meztelenkedés és egyéb testi obszcenitás ellenére magáról a szexualitásról nem állít túl sokat a széria. Azon túl persze, hogy a 21. század szexualitását egy végletesen intimitásvesztett, lealjasult gyakorlatként mutatja be. Egy olyan jelenségként, amit brutálisan kifordított a pornóipar és ami sokkal inkább szól egymás eltárgyiasításáról és megszégyenítéséről, mintsem a kölcsönös örömszerzésről. Jóllehet a leírtak nem állnak messze a valóságtól, a sorozatban ábrázolt borzalmas szituációk pedig léteznek, de nem ilyen mértékben és nem ekkora gyakorisággal. Anno az első évad nyitányában volt egy jelenet, ami egy kifejezetten érdekes problémát vázolt fel két karakter, McKay (Algee Smith) és Cassie között. A két fiatal romantikus együttlétét az árnyékolta be, hogy a fiú helytelen szexuális prekoncepciókra alapozva erőszakos aktust kezdeményezett, melyre Cassie ijedten és felháborodottan reagált. A fiatalok közti diskurzus világosan, konstruktív módon és szélsőségektől mentesen mutatta be a problémát, ilyen jelenetre pedig azóta sem volt példa. A fent vázolt problémák/hiányosságok jelentős része egyelőre még kiküszöbölhető, de ehhez az alkotóknak a különkiadásban bemutatott érzelmi mélységekig kell leásnia. Az Eufória vadul zakatoló cselekményszervezése, lehengerlő stilisztikai megoldásai, pompás zenei felhozatala és tehetséges színészgárdája továbbra is könnyűszerrel ragadja magával a nézőt, de a sorozatban látott dekadenciát idővel irányba kell állítani, hogy az igényesen előadott történetnek ne csak stílusa és dinamikája, de mélysége, ne adj Isten valami tanulsága is legyen. A második évad vízválasztó lesz a sorozat későbbi irányát és megítélését illetően: vagy hajlandó a felszínen tobzódó züllésnek mélységet adni, vagy saját magát rántja a mélybe. Az Eufória új epizódjait az HBO GO-n lehet nyomon követni. 2022. január 12. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/euforia-2-evad-kritika
