A kereszténységet ma az egyik legnagyobb vallásként ismerjük, amelynek vezetői bő ezer éven keresztül aktívan irányították a világpolitikát. De ez persze nem volt mindig így, Jézus korai követőinek évszázadokon át komoly üldöztetésben volt részük. Pedig Rómára cseppet sem volt jellemző a vallási türelmetlenség, sőt. Ősi isteneik békében megfértek az “idegenekkel”, mi több, sokszor össze is olvadtak velük. A birodalom területén mindenki azt az istent imádta, amelyiket csak akarta, senki nem szólt bele. Egészen addig, amíg tiszteletben tartotta Róma “nemzeti vallását”, az ősi istenek tagadása ugyanis kimerítette a hazaárulás fogalmát. A császárkultusz elutasítása ugyanilyen főbenjáró bűn volt, hisz az állam alapjait ásta alá. A császárnak, ami a császáré És épp ezek voltak, amit a keresztények nem tudtak elfogadni. Eleinte kerülték az összeütközést, tartották magukat a Megváltó példájához: Mondd meg azért nékünk, mit gondolsz: Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, monda: Mit kisértgettek engem, képmutatók? Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig oda vivének néki egy dénárt. És monda nékik: Kié ez a kép, és a felírás? Mondának néki: A császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek. A hatalom sem törődött sokat az új vallással, nem tartotta többre egy zsidó szektánál. Ám ahogy a “szekta” növekedett, úgy ismerte fel az állam a benne rejlő veszélyt: új és idegen vallássá nyilvánította, a keresztények elleni vád istentagadás, az államvallás megtagadása és felségsértés volt. A történelmi látomás Üldöztetés, kínhalál várt az Úr követőire, mígnem Kr.u. 312. október 28-án egy csapásra minden megváltozott – legalábbis a hagyomány szerint. Akkoriban polgárháború dúlt a birodalomban, társcsászárok vetekedtek az egyeduralomért. Egyikük, a későbbi Nagy Konstantin október 27-én sorakoztatta fel seregét Róma ostromára, ahol ellenlábasa, Maxentius sáncolta el magát. Konstantin a Tiberis partján állva imádkozott a csata előtt, amikor történetírója szerint különös jelenést látott a napkorong körül: megjelent egy kereszt, a keresztény isten szimbóluma, és egy mondat: “In hoc signo vinces”, azaz “E jelben győzni fogsz”. Éjjel a császár álmában megjelent Jézus Krisztus, és nyomatékosította, elmagyarázta a látomás jelentését. Erre Konstantin megtért, és a másnapi csatában katonái már keresztet viseltek pajzsukon. Nem tudjuk, mi az igazság, egyesek meteorbecsapódással, légköri jelenségekkel igyekeznek magyarázni a császár látomását. Tény viszont, hogy Konstantin fényes győzelmet aratott, a keresztény vallás pedig az uralkodó hathatós segítségével elindult diadalútján.
