2020 December Egy istenadta tehetség balladája – Ma Rainey: A blues nagyasszonya

Egy istenadta tehetség balladája – Ma Rainey: A blues nagyasszonya



A Netflix Oscar-várományos filmje az 1920-as években játszódik és egy nyolcvanas években írt színdarabból adaptálták, mégsem veszített aktualitásából. A Ma Rainey: A blues nagyasszonya túlmutat egy átlagos zenés életrajzi filmen – az évszázados elnyomás kérdéseit boncolgatja.

Denzel Washington eredetileg az HBO-val kötött egy több filmre szóló szerződést, melyek az afroamerikai drámaíró August Wilson darabjait dolgozták volna fel mozgóképen. Ennek keretében készült el a 2016-os Kerítések (Fences), de a következő projekt, a Ma Rainey: A blues nagyasszonya (Ma Rainey’s Black Bottom) már a Netflix égisze alatt valósult meg a Kerítésekért Oscar-díjat nyerő Viola Davis főszereplésével.

Bár a Ma Rainey: A blues nagyasszonya valós személyről szól, nem hagyományos zenész-életrajzi film.
Nem követjük végig a címbéli Ma (Viola Davis) egész életét, csak abból egyetlen napot, amikor a Paramount stúdió lemezre rögzíti a „blues anyjának” becézett énekesnő leghíresebb dalait. Semmi nem halad a terv szerint, ugyanis Ma kisebb megakadást okozó vagy szinte teljesíthetetlen követelésekkel áll elő, melyek nélkül nem hajlandó kiereszteni a fantasztikus énekhangját. Mindeközben a kísérőzenekar tagjai között is egyre feszültebbé válik a légkör, leginkább a fenegyerek trombitás Levee-nek (Chadwick Boseman) köszönhetően, aki ugródeszkaként gondol jelenlegi munkájára, a saját zenei karrierjét tervezgeti.

Ha valaki esetleg nem tudná, hogy egy színdarab adaptációjáról van szó, valószínűleg anélkül is rá fog erre jönni, mivel a Ma Rainey lényegében két helyszínen, egy próbateremben és a stúdióban játszódik. Persze a kevés helyszín még önmagában nem feltétlenül jelenti az, hogy színpadra írt történetről van szó, de a dialógus is erről árulkodik: bár nem szó szerint vették át a szövegkönyvet (a forgatókönyvet Ruben Santiago-Hudson jegyzi), különösen a film első húsz percében kirívóan színpadiasak a párbeszédek. Színpadias alatt nem azt kell érteni, hogy rímbe vannak szedve, csak pont annyival cizelláltabbak a mondatok és drámaiabbak a monológok, hogy ne érződjenek teljesen természetesnek.

Ezt a hátrányt fokozatosan vetkőzi le a film, köszönhetően egyrészt az erős színészgárdának, másrészt az egyre sötétebbé váló történet súlyának. Wilson darabja ugyanis hiába szól egy száz évvel ezelőtti Amerikáról és hiába állították először 1983-ban színpadra, a rabszolgaságból felszabadult, de

a fehér társadalommal egyenrangúvá ettől még nem váló és általuk továbbra is kizsákmányolt afroamerikaiak helyzete továbbra is aktuális téma – pláne a Black Lives Matter évében.
A történet a feketék történelmének egyik meghatározó időszakában, a „nagy vándorlás” idején játszódik, amikor milliónyi, déli államokban élő afroamerikai költözött fel az északi városokba, ezzel menekülve a szegregáció és a szegénység elől. A rabszolgaság alól felszabadított feketék számára elméletben ott volt a lehetőség, hogy pénzt keressenek és kamatoztassák a tehetségüket, de a társadalmi működésbe mélyen beleivódott rasszizmus csak bizonyos ajtókat nyitott ki előttük, a többségét továbbra is zárva tartotta.

A két főhős az amerikai álom hamisságának iskolapéldája. Ma első benyomásra egy egoista primadonna hatását kelti, aki szándékosan fitogtatja a hatalmát, ahányszor lehetősége adódik rá. Idővel persze kiderül, hogy csak ezekkel a sztárallűrökkel képes lázadni az őt lenéző és tehetségéből élő fehér menedzserek és producerek ellen, akik emberszámba se vennék, ha nem tudnának pénzt csinálni belőle. Míg Ma a fehér emberek túráztatásával, Levee a nekik való behízelgéssel próbál kijutni alárendelt helyzetéből, bízva abban, hogy hamarosan a saját dalait fogják rögzíteni a stúdióban.

Bár Ma a címszereplő, a film sokkal inkább a traumatikus gyerekkorától széles mosollyal és fényes cipőben menekülni próbáló Levee története,
aki már papíron is tragikus figura, de még inkább azzá válik Boseman alakításában. A Fekete Párduccal sztárrá váló Boseman idén nyáron hunyt el rákos megbetegedésben, utolsó alakítása pedig újabb tanúbizonysága a kivételes tehetségének és annak, hogy milyen ígéretes karrier állt előtte. Boseman Levee-je megtestesíti azokat a fiatal feketéket, akik a pesszimista vagy belenyugvó öregekkel ellentétben hisznek a felemelkedésben és nem hajlandóak elnyomottként tekinteni magukra, miközben ott lappang bennük a kiszolgáltatottság és a személyes sérelmek miatt érzett pusztító düh, ami bármelyik pillanatban kirobbanhat. Eleve súlyos karakterről van szó, de különösen megrázó élmény végignézni Boseman halálfélelemről, istenhitről és bizonyítani akarásról szóló monológjait tudván, hogy a film forgatása idején már évek óta küzdött a betegségével.

Miközben az életrajzi filmek műfaját egyre több támadás éri a sablonosság miatt, a Ma Rainey: A blues nagyasszonya a Wikipédia-bejegyzés fejezeteinek felsorolása nélkül is átfogó képet tud adni főhőséről. Csak pár órát látunk Ma életéből, mégis megértjük, hogy mi hajthatta, miért volt ellentmondásos figura és miért lenyűgöző mindaz, amit elért. Az elmaszkírozott külsejű Viola Davis képes visszaadni azt az őserőt, amit Ma fellépéseinek nézői élhettek át; egyszerre visszataszító és ellenállhatatlan a szerepben.

A Ma Rainey bizonyos szempontból tipikus Oscar-film. Életrajzi történet a szerephez látványos külső átalakuláson átment színésszel, ráadásul úgy foglalkozik a rasszizmussal, ahogy azt az Akadémia szereti: a távoli múltba helyezve. Ám mégsem tekinthető hagyományosnak vagy túl óvatosnak, hiszen – a legtöbb Oscar-népszerűségnek örvendő polgárjogi filmmel ellentétben – ebben nincsenek fehér főhősök, akiken keresztül a film elmagyarázhatná a rasszizmus problémáját, a fekete karakterek pedig nem egysíkú áldozatok vagy szentek, hanem komplex figurák. Amikor Spike Lee az 1989-es Szemet szemértben a Ma Rainey-hez hasonló hangnemben beszélt a feketék és fehérek viszonyáról, még a film hatására erőszakossá váló afroamerikaiakat vizionáltak a kritikusok, mostanra viszont talán eljutottunk odáig, hogy

egy újabb Zöld könyv helyett olyan, rasszizmust taglaló film is a díjszezon mainstream kedvencévé válhat, amit afroamerikaik készítettek és ők játsszák benne az összes fontosabb szerepet.
A Ma Rainey egyedüli szépséghibája, hogy érezhetően nem filmre álmodták meg, és rendezője, George C. Wolfe nem tudta vagy nem akarta egyedi vizuális és dramaturgiai megközelítéssel levetkőzni a színházi jelleget. Bár még erőteljesebb élmény lehet színpadon látni (attól mondjuk isten őrizz, hogy blackface-szel teli magyar verziót mutassanak be a hazai színházakban), Wilson mondatai így is mellbe vágnak – különösen Boseman és Davis előadásában.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ma-rainey-a-blues-nagyasszonya-kritika