Miután Noé unokája, Ménrót óriás kudarcot vallott a bábeli torony építésével, feleségül vette a szép Enéht, aki Perzsiában megszülte Hunort és Magort. A két testvér szarvast űzve jutott Meotisz ingoványai közé, ahol letelepedett, és elkövette az özönvíz utáni első rablást. Népük 108 nemzetséggé nőve Szittyaországba költözött, amelyet még a legnagyobb világhódítók sem tudtak soha elfoglalni. Folytatjuk sorozatunkat, amely a magyar hagyomány, krónikák alapján beszéli el népünk őstörténetét. Egymillió harcos, hat kapitány Az arra hivatottak az Úr 373. esztendejét írták, amikor a szittyák megint annyira megsokasodtak, hogy egy részük kénytelen volt nyugat felé új hazát keresni. Ezt írja le a Képes Krónika úgy, mint a magyarok első bejövetelét Pannóniába. Egybehívták hát a népet, és maguk közül kapitányokat rendeltek: Bélát, Kevét és Kadocsát a Zemény nemzetségből, valamint Bendegúz fiait, Etelét, Budát és Kevét. Kiválasztottak alájuk egymillió harcost, mind a 108 nemzetségből 10-10 ezret, a többieket hátrahagyták, hogy szükség esetén védelmezzék az otthon maradókat. Akkor egy lélekkel, egy akarattal mind a kapitányok kivonultak Szittyaországból … eljutottak egészen a Tiszáig; körülnéztek ezen a tájon, s egy szívvel azt határozta az egész gyülekezet, hogy feleségeikkel, barmaikkal nem vonulnak tovább. Mert hát feleségestül, kocsistul, sátrastul vonultak ki szülőföldjükről. Kegyetlen vérengzés Abban az időben Pannóniát a longobárd Macrinus fejedelem uralta, aki egymaga nem mert szembeszállni az országát prédáló hunokkal, Rómától kért segítséget. Veronai Detre, a rómaiak királya készséges szívvel beleegyezett; itáliai, germán és más, a nyugati részek mindenféle nemzetéből való seregével elindult. Eljutott Százhalomig, ahol egyesült a longobárdokkal, és a mezőn tanácskozásba fogtak, hogyan támadjanak a hunokra: “átkelvén a Dunán, sátraikban, szállásukon avagy más helyen-e?” Amíg pedig a nyugati táborban szó szót követett, leszállt a sötétség, és a hunok akcióba léptek: nesz nélkül, tömlőkön átevezve a folyón támadásba lendültek, és kegyetlenül leöldösték Macrinus és Detre seregét. E támadás nekikeserítette Detrét, harcba vonult a hunok ellen Tárnokvölgy mezejére; megütközött velük, és mondják, hogy népének nagy veszedelmével és romlásával legyőzte a hunokat. A hunok maradékai átfutottak a Tiszán. Száz és huszonötezer hunt öltek meg ama napon, közöttük a csatában Keve kapitány is elesett. A nyugatiak vesztesége kétszáztízezer fő volt, nem számítva azokat, akiket előző éjjel a táborban öltek meg. Túl nagy áldozat volt ez, a rómaiak és a longobárdok visszavonultak. Csatát vesztettek, de a háborút a hunok nyerték Amikor megértették a hunok, hogy ellenségeik elvonultak, visszatértek a csatatérre, és szittya szokás szerint illendően eltemették társaik és Keve kapitány holttestét – úgy gondoljuk – az országút mellé; ott díszes kőbálványt emeltek, azt a helyet, azt a vidéket elnevezték Keveházának. Ezután pedig összeszedték magukat, és immár kiismerve a nyugati harcmodort, ellenségeik nyomába eredtek. A Bécshez közeli Tulna mellett ütköztek meg, hajnaltól a kilencedik óráig csatáztak, s a rómaiak maradtak alul. Macrinus is elesett, Detrét homlokán sebezte meg egy nyíl, az egész római sereg elpusztult, megfutamodott. Negyvenezer hun veszett el a csatában, Béla, Keve és Kadocsa is elesett; testüket elvitték onnan, s az említett helyre a kőbálványnál, a többi hunhoz temették. Miután a rómaiak serege Cezumórnál szétszóródott, ettől fogva sok esztendeig nem is tudtak a hunok ellen hadba gyűlni.
