2024 December Egytéli kaland – Hogyan tudnék élni nélküled?

Egytéli kaland – Hogyan tudnék élni nélküled?



Már az első hírek és előzetesek óta Damoklész kardjaként lebeg a kérdés a Demjén-dalokból készülő új musical felett: vajon hol helyezkedik majd el a decemberi hidegbe egy kis balatoni nyarat csempésző Hogyan tudnék élni nélküled? a nem túl népes tábort alkotó magyar musicalek skáláján? A kifejezetten sikerült Made in Hungáriához közel, vagy a Pappa Piához csatlakozva erősíti a félresikerült próbálkozások sorát? Egy már biztos: a Hogyan tudnék élni nélküled? az NFI csúfondáros 2024-es évének vállalhatóbb műfaji próbálkozásai közé tartozik – ám ez önmagában még sajnos nem jelent semmit.


Olyan március környékén filmrendezői ambíciókat dédelgető barátom azzal rukkolt elő, hogy milyen jó lenne csinálni egy magyar jukebox musicalt Kovács Kati-dalokból. Mondtam neki, hogy egyébként sok híres előadónk híres dalaival operáló musicalünk van már, még ha nem is feltétlenül a filmvásznon. Ott a Neoton-slágerekből építkező Szép nyári nap, A kör címre hallgató Edda-musical, az Omega-dalokat egybefűző Gyöngyhajú lány balladája, meg vagy három különböző Hungária-variáció (Hotel Menthol, a színpadi és a filmes Made in Hungária). És ezek csak azok, amiket személy szerint színházban láttam, hát még mennyi lehet ezeken kívül!

Azért elkezdtük hallgatgatni a Kovács Kati-slágereket azzal a füllel, hogy melyikből lehetne jó musical-alapanyag (tele is lett a Spotify-évösszegzésem Kovács Kati-dalokkal), és akkor már elkerülhetetlenül felmerült a kérdés, hogy oké, de ki lenne jó a főszerepbe? Ki tud megfelelően énekelni és táncolni, és van benne annyi sztárfaktor, hogy a nézőket is bevonzza a moziba? Mondtam, hogy hát egyrészt az Ember Márk. Meg, amúgy, a Marics Peti. Aztán nem sokkal később kijöttek az első hírek a célegyenesbe forduló Hogyan tudnék élni nélküled?-ről, és felháborodtunk, hogy ellopták az egész ötletünket úgy, ahogy van.

Most kénytelenek leszünk valami új ötlettel előrukkolva feléleszteni a sosemvolt magyar filmmusicaleket.

Mert az összes „engem a musicalekkel a világból ki lehet kergetni”-típusú mufurc kritikussal szemben én szeretem a musicaleket, sőt, igénylem is a musicaleket, és el is várnám, hogy az egyébként évtizedek óta virágzó hazai zenésszínház-élet nyomot hagyjon a filmkultúránkon is. Sajnos a magyar film realizmusigénye nem kompatibilis a némi valóságtól elrugaszkodást megkívánó musical műfajával. Nem is csoda, hogy jóformán nem is tudnék a Szabó Kimmel Tamás pályáját előrelendítő Made in Hungárián, majd színészi komolyanvehetőségén csorbát ejtve azt évekre vissza is vető Pappa Pián kívül még egy olyan filmet mondani, ami nem „csak” zenés film, melyben a szereplők dalra csupán kifejezetten realisztikus keretek közt fakadnak, hanem valóban a szó szoros értelmében vett musical.

Szerencsére a Hogyan tudnék élni nélküled?-del bővült ez a nem épp népes tábor.


Az elődökhöz hasonlóan Orosz Dénes (Poligamy, Coming out, Seveled) filmje is ismert előadók azonnal dúdolható slágerei mögé bújik a musicalektől viszolygók elől, bár érződik rajta, hogy tanult a Pappa Pia ihletetlenül összeválogatott és rossz ütemben egymás után pakolt dalválogatásának hibájából, és szinte görcsösen igyekszik motiválttá tenni a cselekménybe ágyazott Demjén-slágerek felcsendülését. Már-már komikusan szájbarágós a vasútállomáson a szerelmedre hiába várva szomorúan dalra fakadni, hogy „mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad”. És anélkül is értjük, miért kell elengedni a túl bolond szívtiprót, hogy ezt valaki dalban is elmondaná (bár pont ez a film egyik legmusicalesebben sikerült jelenete, szóval nem akarom teljesen elmarasztalni).


Ez az egyik legnehezebb feladat egy musical esetében: jó érzékkel adagolni a helyzethez leginkább illő dalokat, se nem túldramatizálva, se nem elkomolytalankodva a szereplők által kifejezni kívánt érzelmeket. Amikor a szavak túl kevésnek bizonyulnak, a szereplők dalban és táncban fejezik ki érzéseiket – de ha a dalok nem tesznek hozzá a jelentéshez, vagy nem színesítik a látottakat, csak megerősítik, sőt, egy az egyben elismétlik azt, ami már eddig is egyértelmű volt, azzal a minduntalan dalra fakadó szereplőkön morgolódó nézőknek adunk okot a hangos sóhajtozásra és szemforgatásra.

A hetvenes években befutó Demjén Ferenc zenéjén keresztül, a kilencvenes évek kulisszái közt, a jelenből szólva a Hogyan tudnék élni nélküled? használja ugyan a nosztalgia húsz éves ciklikusságát, de a „Csavard fel a szőnyeget” mellett a szocializmus visszásságait is megéneklő Made in Hungáriával szemben ezt teljesen reflektálatlanul teszi. A filmben ábrázolt kilencvenes évek zsigulis-művházas-üdülős miliőjén még nem érződik az idő közben bekövetkezett rendszerváltás – ha ennyire építeni szerettek volna a nosztalgiafaktorra,

legalább tekerték volna a maximumig a kilencvenesévekséget

azon túl, hogy mindenki farmerdzsekikben rohangál a rekkenő balatoni hőségben.

A Hogyan tudnék élni nélküled?-ben tehát múlt és jelen fonódik össze a zenén és persze a szerelmen keresztül. Lilit (Varga-Járó Sára) nem halmozzák el sem a szakmai, sem a magánéleti sikerek: tehetséges énekesnőként kénytelen esküvőkön haknizni, miközben szerelme elvesztése miatt barátai és családja elől is inkább az évekig elhúzódó gyászba és lakása magányába menekülne. Jócskán felbolygatja hát megszokott hétköznapjait, amikor kíváncsi testvéreivel szüleik lakásában pakolászva egy régi naplóra és pár tucat levélre bukkannak.


Feltárul előttünk a múlt, megelevenednek a gondtalan kilencvenes évek, ahogy Liliék anyukája fiatalkorába csöppenünk, egyenesen egy felejthetetlen balatoni nyaralás és egy kalandos szerelmi sokszög kellős közepébe. Amikor Eszter (Törőcsik Franciska) hirtelen egy feltörekvő rockzenekar beugró billentyűseként találja magát, egy csapásra oda a nyugalmas és gondosan eltervezett vakációnak a barátnőkkel. A magát szendének és szabálykövetőnek tettető lány pillanatok alatt mindent felkavar maga körül: egyszerre ámítja a stabilitást és megállapodást kínáló vőlegényét (Brasch Bence) és az együttes vonzó frontemberét, a szenvedélyt és szabadságot jelentő Gergőt (Ember Márk).

Komfortzónából kimozdító szerelem, vágyódás, őrlődés, az Egynyári kaland (a többihez képes még kevéssé sikerült) első évadát idéző balatoni nyár, és persze pár kötelező orrba rúgás, vízbe lökés, meztelen éjszakai fürdőzés utáni kínos-vicces lopakodás (ki lopja el mindig a filmekben a meztelenül fürdőzők ruháit?) –

a történet nem szolgál nagy meglepetésekkel, de nem is várjuk tőle.
A hangsúly úgyis Ember Márk sármján (jó dolga van mostanában az Ember Márk-rajongó lányoknak, a Futni mentemben is szerethető, könnyen lehet belőle akár egy újhullámos romkom-ikon is), Törőcsik Franciska testhez simuló ruháján, meg a Demjén-életmű könnyedebb darabjaiból összeválogatott, ismerős slágereken van.


A műfaji filmezésre fogékony alkotóink annyi időt töltöttek mostanában sorozatok fejlesztőszobáiban, hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? írói, Kormos Anett (A mi kis falunk, Mintaapák) és a minden idők magyar romkomjáért, a Csak szex és más semmiért felelős Goda Krisztina is egy nyolc-tízrészes heti sorozatra elegendő szereplőt és karakterszálat sorakoztattak fel alig több, mint másfél órában.

Az igyekezet értékelendő, de
a balatoni nyár könnyeid kalandjainál sokkal súlyosabb drámákat ígérő jelenbeli történetszálra például nem jut elég idő ahhoz, hogy valóban elmélyüljön. Ahogy a Vígszínház szinte teljes társulatát felvonultató, népes szereplőgárda sem lesz több a film középpontjában álló hősszerelmesek körül felrajzolt, egy-egy jelzővel könnyedén körülírható sablonfigurákból – a szívtipró dobos, a mamlasz billentyűs, a sótlan vőlegényjelölt, a keménykezű apa, és még sorolhatnánk a végtelenségig – álló, színes tablónál.

Néhányukból pedig szívesen látnánk – és hallanánk – még többet is. Törőcsik Franciska ugyan becsülettel elénekel minden ráosztott dalt, de hangterjedelme sajnos nem a Demjén-balladákra lett szabva. A színészi tapasztalatlanságát egyfajta üde keresetlenséggel és levakarhatatlan csibészes mosollyal ellensúlyozó Marics Petit például igazán énekeltethették volna többet, ha már az a filmben szereplésének fő létjogosultsága, hogy ő az egyetlen, aki valóban énekes is… Ráadásul rajta kívül nem is igazán igyekezett a film a mai kor fiataljaihoz közelebb hozni a magyar retrót. Mintha úgy gondolták volna, elég a sikerhez, ha pár sor erejéig odaadjuk Demjén örökzöldjeit az egyik legfelkapottabb popsztárunknak; áthangszerelésre, felfrissítésre, megfűszerezésre már nem futotta – pedig a film beharangozó klipje stílusosságban, látványban és zeneileg is több trendiséget ígért, mint amit kaptunk végül a nosztalgiaszagú filmben.

Tudtunk volna ugyan élni nélküle, de

a Hogyan tudnék élni nélküled?-nek némi kuszaságnál és sutaságnál nagyobb bűne igazából nincs.
Pár esetlenebb koreográfia, pár légből kapott csavar ellenére igazán ártalmatlan szórakozás, kedvelhető fiatal szereplőgárdával. Ha egy egészséges műfaji filmkultúrához illően minden évben készülne legalább öt-tíz vállalható romkomunk, és párévente egy-egy valamirevaló musical-próbálkozásunk, talán jobban a filmkészítők ujjában lenne, hogyan is kell ezt jól csinálni.

A Hogyan tudnék élni nélküled? december 12-től látható a mozikban.

2024. december 12.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/hogyan-tudnek-elni-nelkuled-kritika