A magyar zsidóság emancipációja a kiegyezést követően beteljesedett, a történelmi Magyarország utolsó népszámlálása során a mintegy 935 ezer fős zsidóság 77 százaléka magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami azt is jelentette, hogy izraelita vallásúnak, de magyar nemzetiségűnek. A hazai zsidóság idealizálta és feltétel nélkül tisztelte a befogadó, és egyenjogúsító államot. Ezt illusztrálja az uralkodó személyéért és a magyar állam vezetőiért mondott imák beillesztése a napi imarendbe, vagy a kormánypártok támogatása a választásokon, különösen a nemzetiségi többségű területeken. Sőt, a magyar zsidók lakosságbeli számarányuknál jóval nagyobb veszteséget szenvedtek a nagy háború frontjain. A vereség aztán teljesen új helyzetet teremtett, az állam hozzáállása megváltozott: a forradalmak után a zsidóságot idegennek nyilvánította, és felelőssé tette a történelmi Magyarország széthullásáért. A korszak első jelentős miniszterelnöke, Teleki Pál, már mandátuma kezdetén kimondta, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem valósult meg, érdekei nem azonosak a magyarsággal. A magyar állam tehát 1920 után egyoldalúan felmondta a magyar-zsidó együttélést. Zárt szám Ennek volt első bizonyítéka a Numerus Clausus (zárt szám) néven elhíresült törvény, hivatalos megfogalmazásban: “A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról.” A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az összlakosságbeli arányhoz kötötte a felsőoktatási intézménybe felvehető egyes “nemzetiségekhez és népfajokhoz” tartozó hallgatók számát, és elsőrendű felvételi követelménnyé tette a “nemzethűséget”. Miután az izraeliták jogilag magyarnak számítottak, a törvény végrehajtási utasítása nemzetiségnek minősítette őket. A “nemzethűséget” pedig a gyakran szélsőjobboldali egyetemi vezetőség állapította meg. Nemzetközi zsidószervezetek a trianoni szerződés kisebbségvédelmi előírásaira hivatkozva támadták a rendelkezést. A magyar zsidóság képviselői azonban elutasították a külső beavatkozást. Azt mondták, inkább tűrik a sértő és hátrányos megkülönböztetést, de a trianoni igazságtalanság semmilyen jognak nem lehet a forrása. Az első A bethleni konszolidáció idején mégis módosították a törvényt, kiemelték belőle a nemzetiségi arányszámokra vonatkozó paragrafust. Aztán 1938-ban, az első zsidótörvénnyel minden sokkal rosszabb lett. A május 29-én hatályba lépett jogszabály hivatalos neve: “A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról.” Kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. Szintén 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. Mentesültek e törvény alól azok, akik az első világháborúban és az ellenforradalomban érdemeket, kitüntetéseket szereztek, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei. Maga a törvény vallási alapon definiálta a “zsidó” fogalmát, de miután a szöveg az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette, már megjelentek benne a faji alapú meghatározás csírái. A második Nem telt el egy év sem, amikor 1939. május 5-én megjelent “a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvény, vagyis a második zsidótörvény. Ez már nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem, így a faji definíció sem volt maradéktalan, bár a törvény indokolása nem hagyott kétséget afelől, hogy a törvényalkotó a zsidóságot egyetlen, megbonthatatlan faji csoportként látja. A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. Tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Az első két zsidótörvény érzékeny anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, különösen a kis- és középpolgárságnak. Országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak. Kiépült az illegális alvállalkozások és a “strómanság” rendszere, ezért az állásukat vesztettek közül sokan így-úgy meg tudták tartani egzisztenciájukat. A “stróman” vagy “aladár” olyan nem zsidó családtag, ismerős vagy barát, akinek a vállalatot, boltot, üzemet papíron a nevére írták, így a cég mentesült a zsidótörvények hatálya alól. Gyakran a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével az állam nem engedhette, hogy az ipari és kereskedelmi forgalomból ténylegesen kikapcsolja a zsidó nagyvállalatokat és szakembereket.
