2021 Szeptember Elvesztette Bond jellegét? – Nincs idő meghalni

Elvesztette Bond jellegét? – Nincs idő meghalni



A Nincs idő meghalni egy méltó búcsú Daniel Craig számára James Bond legendás szerepétől, csupán filmként felejtett el emlékezetes vagy érdekes lenni.

Egyes karaktereket, úgy tűnik, képtelenség a popkultúra farvízén hagyni, mert folyamatosan felkapaszkodnak a hajótestre – vagy, mint James Bond esetében, bérelt helyük van a fedélzeten. A 007-es ügynök regényben mutatkozott be először, de 1962 óta nagy sikerrel hódít a mozivásznon is. Egy olyan figura, mint a brit MI6 kémje, nem élhetne túl kellő frissítés nélkül, a Bond-filmek pedig mindig képesek voltak a megújulásra.



Régebben még ez a széria diktálta az akciófilmek ütemét, hiszen olyan látványos jelenetekre voltak képesek, amivel senki más nem próbálkozott. Formabontó autósüldözések, meghökkentő kaszkadőrmutatványok vagy akár a Tűzgolyó vízalatti csatája mind feszegették a műfaj határát. Ma már inkább trendkövető a 007 is: elég csak a Craig-éra alkotásait szemügyre venni. A Casino Royale és A Quantum csendje a Bourne-franchise stílusára hajaz, ezek sokkal keményebb, erőszakosabb, érzelmileg intenzívebb filmek az elődőknél. A Skyfall vagy akár a Spectre már Christopher Nolan filmjeit idézi: nagyívű, epikus hangvételű akciófilmek gyönyörűszép operatőri munkával, hosszan kitartott jelenetekkel, hangsúlyos zenével.

Bond frissessége legtöbbször az éppen őt játszó színészen áll vagy bukik.
Minden Bond-színész egy sajátos irányvonal a karakter számára, amely újabb aspektusokat nagyít fel a személyiségében, ezzel pedig évtizedeken át fenntartja a nézők érdeklődését. Sean Connery szemtelenül macsó volt, Roger Moore kiváló modorral és humorral rendelkezett, Timothy Daltont a sebezhetősége miatt kedveltük, Pierce Brosnant pedig az ellenállhatatlan eleganciája miatt. Nem véletlenül az egy filmet megélt George Lazenby az, aki a legkevesebbszer jut eszünkbe: bár az Őfelsége titkosszolgálatában a jobb Bond-filmek közé tartozik, ez nem a színészen múlott, mert igencsak jellegtelen alakítást nyújtott.



Daniel Craig előtt 2006 óta állt a feladat, hogy valami teljesen különállót ragadjon meg az embereket (és különösen a nőket) eszközként használó, az országát és a királynőt vehemensen védelmező kém szerepében. Túl is teljesített néhol: elhozta a terminátor James Bondot, aki nyers erővel pusztítja el ellenfeleit, szeme se rebben a rázós helyzetekben, legfeljebb fanyar humorral konstatálja, ha valami esetleg nem sikerül neki. Craiget, mint az új Bond, gyűlölték a Casino Royale előtt, ám Martin Campbell rendező egy izgalmas útra terelte az ügynököt és az őt játszó arcot.

A Craig-érát két fontos döntés határozta meg. A korábbi filmekkel ellentétben, ahol csak ki-be pakolgatták a színészeket, de többnyire önálló sztorikat láthattunk egymás után, itt újrakezdték a karaktert és tartották az események kontinuitását. A Casino Royale-tól egészen a Nincs idő meghalni című epizódig egymásra épül minden, így az ügynök korábbi élményeit, traumáit átviszi a következő megbízásokra is. Az Eva Green által alakított Vesper Lynd iránt érzett szerelme, majd az árulása miatti csalódás alapjaiban határozza meg a figura személyiségének ridegségét – korábban Bond-filmek nem vállalták be, hogy ekkora hatással legyenek a női mellékszereplők a hősre.

Bizonyos értelemben a Nincs idő meghalni az a rész, ahol kicsúcsosodik Daniel Craig alakítása Bondként, miközben a történet megfosztja a figurát egy-két markáns jegyétől.
Cary Joji Fukunaga rendezésében a 007-es visszatér egy utolsó kaland erejéig. A Spectre-ben bár elkocsikázott újdonsült szerelmével, Madeleine Swannal (Léa Seydoux), hogy boldogan élvezze a nyugdíjas éveket, bár gondolhattuk, hogy ez nem tart sokáig. Bondra ugyanis vadászni kezdenek, és könnyen lehet, hogy pont élete párja az, aki tőrbe csalta őt – a néhai Vesper után újból bizalmi problémái lesznek. A nő valóban titkolózik, miközben egy újabb főgonosz is felüti a fejét, aki stílszerűen egy szuperdögvésszel tervezi leigázni a világot – a film 2019-ben készült, így a koronavírussal való összevetés csupán a véletlen műve.



Bond az a fajta férfiideál, ami nagyon nehezen összeegyeztethető a XXI. századi nemi szerepekkel. Ódivatúnak és szexistának tűnik a minden nőt megkettyintő, rendszeresen alkoholizáló és szemérmetlenül gyilkoló ügynök – nagyjából a „toxikus maszkulinitás” kifejezés alá szokták csomagolni ezt a típust korunk kultúrharcosai. Az elmúlt években eme szempontok alapján több népszerű karaktert vagy franchise-t alakítottak át: megváltoztatták a szereplők bőrszínét, nemét vagy jellemét, hogy megfeleljenek a kor elvárásainak. Bond mindeddig sértetlen maradt, de a Nincs idő meghalni-ban – annak ellenére, hogy felháborodásra nem adnak okot a változtatások – nehéz ráismerni.

Ez a Bond már nem ugyanaz, akit a Spectre-ben, vagy akár a korábbi filmekben láthattunk. A hideg és cinikus profinak nyoma sincs, sőt, a Bond-lányok is többnyire szex nélkül maradnak. Craig már nem macsó, helyette egy melegszívű, szeretetteljes és egészen jó fej 007-et szállít, ötvözve pár korábbi előd stílusát. Sosem volt ennyire kedvelhető és átélhető a színész a szerepben, de ehhez tényleg az kellett, hogy alapjaiban írják át a személyiségjegyeit, hogy kompatibilis legyen a történettel, illetve annak drámai súlyával. Ennek a mesterkéltsége viszont akkor ütközik ki, amikor látjuk, a forgatókönyv képtelen az érzelmi mélységeket kiaknázni, hiszen iszonyatosan felszínes és érdektelen.

A Nincs idő meghalni végig azt az aurát tartja magán, mintha itt valami óriási megfejtés érkezne, és már ott kukucskál a sarkon.
A rejtélyesség azonban a játékidő (163 perc – a leghosszabb eddig a széria történetében) végéig eltart, és tulajdonképpen sosem érkezik meg az a fordulat, amit az írók lengetnek a szemünk előtt. Bár a Spectre-ben főleg biodíszlet volt, a Nincs idő meghalni-ban elég fontos szerepet szántak Léa Seydoux karakterének – ez azonban óriási hiba volt. Madeleine nagy titka tulajdonképpen nem is titok, de legalább teljesen banális és szükségtelen az a műbalhé, amit köré építettek. Ugyanilyen sekélyes a főgonosz ármányos terve és gondolatvilága is: Rami Malek nem tud mit kezdeni az alulírt, csupán külsőségeiben létező szereppel, így ugyanabba a csapdába esik, mint Seydoux. A nagy ellenfélként szinte teljesen a főszálon kívül létezik, és nem forr össze úgy Bond figurájával, mint ahogy kívánná a történet. Csupán egy esetleges rosszarc, akiből már több tucatnyit elfogyasztott az MI6 csodafegyvere.



A Nincs idő meghalni tehát nem erős a karakterépítés tekintetében, ezt a további mellékszereplők is igazolják. M (Ralph Fiennes) hibái felett hamar szemet huny a forgatókönyv, Q (Ben Whishaw) csak pár poén erejéig jó, Moneypenny (Naomie Harris) csak háttérkitöltő, az új 007-es (Lashana Lynch) pedig megtestesíti nőként a már említett toxikus maszkulinitást. Értsd: elképesztően alkalmas a rá bízott feladatokra és végtelenül arrogáns és azonosulhatatlan is emellett.

A szkriptben rejlő mű-rejtélyesség azonban feledhető lenne, ha a film vonzó stílussal és feszült, látványos akciójelenetekkel lenne tarkított.
Ezen a téren is érhet minket enyhe csalódás. A Nincs idő meghalni csodálatosan fest, és egy-két jelenete (különösen a film első 20 perce, köztük az olaszországi rajtaütés) egészen ütős. Azonban a végső összkép elég laza, mert nem képes összetartani az üres forgatókönyv. Sokkal hosszabb kelleténél, a szokatlan üteme pedig egy szentimentálisabb hangvételnek ágyaz meg, ami egy érzelmesnek szánt fináléban csúcsosodik ki, mely csak akkor fog működni, ha képesek voltunk beleélni magunkat a románcba. Itt húznak az alkotók olyat, amit Bond-moziban még nem láttunk, de a film egészének problémája jellemző ennél is: a dráma úgy koppan, mint a fagaras.

Cary Joji Fukunagától A törvény nevében fantasztikus első szezonja, valamint a Hontalan fenevadak és A mániákus után többet várhattunk, de ugyanebbe a kategóriába esik a legendás Hans Zimmer is, aki nem alkotott kiemelkedőt a filmzenével. A Nincs idő meghalni identitása nehezen található, mert nincs egységes stílus mögötte, csupán követi a bevált receptet, és

szeretne egy új Skyfall lenni, de mindezt úgy, hogy a sokkal kevésbé sikerült Spectre sablonos történetéből építkezik.
Ezáltal kapunk egy tisztességesen elkészített, főként ismerős, részleteiben néhol ügyetlen és atipikus 007-sztorit. Hogy csak ennyit, az azért sajnálatos, mert rengeteg tehetséges ember gyűlt össze, de senki sem volt képes kihozni magából a maximumot: egyedül Daniel Craig az, aki abszolút nyertese a produkciónak. Az ő karizmája és sármja az, amire emlékezni fogunk a film kapcsán, és sajnálni fogjuk, hogy többször nem ölti magára a fekete szmokingot és száll be a patinás Aston Martinjába, miután legurított egy vodka martinit (természetesen rázva, nem keverve). Craig alaposan rácáfolt az előzetes fanyalgókra és úgy fog bevonulni a filmtörténelembe, mint az egyik legjobb színész, akit duplanullásként láthattunk.

A Craig-éra lekerekítése helyes döntés volt a készítők részéről: egy önálló ötfilmes szériát alkottak, nagyjából olyan egységet, mint Nolan A sötét lovag-trilógiája. Kár, hogy az egymásra épülő szálak nem voltak olyan erősek, mint a színész, aki összetartja őket. Egy biztos: a következő Bondnak egy újabb utat kell kitaposnia, és sajátjává tenni a szerepet, meg kell haladnia pár klisét is. Ez a siker kulcsa, és ez szavatolja a franchise túlélését. Nem jött még el az idő befejezni.

2021. szeptember 30.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/007-nincs-ido-meghalni-kritika

 

[Filmkritika] James Bond: Nincs idő meghalni

A James Bond történetének legrendhagyóbb epizódja került mozikba. Elmondjuk, hogy sikerült Daniel Craig utolsó 007-es szereplése.

Hazánkban is vászonra került a jubileumi, huszonötödik James Bond epizód. Nem pusztán az évforduló miatt kap kivételes figyelmet Cary Joji Fukunaga (A törvény nevében, A mániákus) rendezése, sok szempontból különleges alkotással van dolgunk. A Nincs idő meghalni után Daniel Craig elköszön a címszereplőtől, ezért az ő útjának a végére mindenképp pontot akartak tenni, illetve a sorozat történetében egészen rendhagyó módon a friss epizód visszanyúlt az előző eseményeihez. A visszatérő karakterek és a megörökölt cselekményszálak miatt Spectre 2-re is keresztelhették volna a filmet. Ám ezzel nem ért véget az alkotói nehézségek listája. Új, korszerű főhőst kellett mutatniuk, aki egyszerre marad hű a franchise hagyományaihoz, nem kavar túlzott politikai vitákat az ereje teljében lévő cancel culture idején és kielégíti az átlagos mozinéző igényeit is. Szerencsére az új epizód igényes, koherens és izgalmas alkotás, ugyanakkor rendkívül vitatható koncepciót követ. Bár a cselekmény megáll a saját lábán, a Spectre nélkül is van értelme a sztorinak, ki kell mondani, hogy nem tett jót a folytatásos szerkezet a filmnek. Amint a túlzott drámaiság sem. A Nincs idő meghalni érdekes film, leginkább saját koráról árulkodik, mintsem hogy a legendás szériát építené tovább.

Daniel Craig 007-ese

Ideje a számvetésnek, amikor eljön a búcsú ideje. Jelen opusz jobban megérthető a múlt tükrében, hiszen Fukunaga rendezése felteszi a koronát arra az emelvényre, amit 2006 óta építettek Daniel Craiggel a főszerepben. Az újrafazonírozott Bond-filmeknek több újító alapvetése volt, amik most csúcsosodtak ki. Egyrészt a XXI. századi elveknek megfelelő férfi karaktert kellett mutatniuk. Ez az átalakulás már csak azért is problémás, mert olyan érzése támad az embernek, mintha félreértették volna Ian Fleming fiktív figuráját. Sean Connery vagy Roger Moore Bondját régen senki sem vette komolyan. A klasszikus részekből üvölt az irónia, tele van parodisztikus utalásokkal, műfajjátékokkal és alapvetően a szikár brit humorra épül. 2006-ban valamiért mégis úgy értékelték a producerek, hogy ezzel a stílussal és mondanivalóval nem tud megbirkózni a kortárs közönség, ezért teljesen elengedték ezt a könnyed szálat. Ennek jegyében kaptunk az új részekben egy vívódó, lelkiismeretesebb, problémákkal küzdő hőst, aki mellesleg nem is a klasszikus jól fésült angol arisztokrata benyomását kelti. A reform már önmagában kritizálható, amiért a nézők lebecsüléséből fakad, ugyanakkor nem lehet eltagadni, hogy nagyon tartalmasan és igényesen kivitelezett filmek készültek nyomán az utóbbi másfél évtizedben. Nincs ez másként az új felvonással sem, amiben az összes korábbinál személyesebb vonatkozású szituáció tárul elénk, hogy végül egyetemes emberi üzenettel engedjenek haza a készítők.



Volt egy igen méltányolandó törekvése is az Craig-féle filmeknek. A kilencvenes évekre megkopott színvonalú, egyre középszerűbb akcióopuszok sorává váló franchise-ból igyekezett újra mutatós blockbustert faragni. Ez oly maradéktalanul sikerült, hogy az elmúlt évek gyatra akciófilmes termése mellett mutatkozik meg igazán, milyen gyönyörűen snittelt, jól koreografált, átgondolt narratív szerkezetre felhúzott hosszú akciószekvenciákból építkezik a film. Nem minden a CGI és a technikaorientált képalkotás, a szuperhősök mellett húsvér emberek is képesek csodákra, ez jól látszik a Nincs idő meghalni jeleneteiben. Sőt az alapvetően klasszikus képi építkezésmód mellett elfér néhány játékok szubjektívjeit idéző kézikamerás felvétel is. Ráadásul a külsőségeken túlmenően van mélysége a történetnek, élő karaktereket és jól megragadható sorsokat követhetünk. Puszta mellékszálként érdemes megemlíteni, hogy megismerünk két nagyon vagány, nem politikai célok mentén papírra izzdat ügynöknőt is – a női James Bond ideje talán még nem jött el, rájuk viszont tényleg érdemes spin-offokat építeni.



Címét keresi
A Nincs idő meghalni kivételesen igényes és drámai akcióthriller. A címszereplő azonban, aki a korábbi epizódoknál még inkább eltávolodik régi önmagától, tulajdonképpen már egy másik széria hőse. A film is inkább hasonlít egy Jason Bourne spin-offra, semmint egy dinamikus kémkalandra. Ha nem James Bondnak neveznék a filmet, sokkal jobban megállná a helyét ez a koncepció. Így viszont óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy miért kell szinte teljesen elengedni a politikai közlés igényét – az antagonista szerepe jóformán fölösleges, a motivációja pedig rémesen gyenge – és miért mutatnak felhőtlenül sziporkázó thriller helyett egy feszült, puritán tónusú párkapcsolati melodrámát, jó sok akcióbetéttel megtoldva. Daniel Craig karakterének nagyon is van helye a filmkultúrában, sokoldalú akcióhős, ugyanakkor semmit nem tesz hozzá ahhoz a diskurzushoz, amit a James Bond-széria korábbi epizódjai folytattak.

A James Bond-sorozat eddigi legkirívóbb darabja az 1969-es – forradalmi hangulatban készült – Őfelsége titkosszolgálatában című opusz volt. Akkor kissé ellentmondásos körítésben tálalták a mostanihoz sok tekintetben hasonlítható magánéleti szálat. Ezúttal nagyon átgondolt módon mutatták be az alkotók, mennyire nehéz kiszállni egy halálos játékból és milyen ordító a különbség az átlagos élet és az ügynöklét között. Láthatjuk egy nyugdíjazott hős parttalan életét, illetve nagyrészt az idő fontosságára hívják fel az alkotók a figyelmet, a dolgok megragadásának képességét emelik ki. A Nincs idő meghalni nem olyan kiváló, mint a többi Craiggel készült film (bár egy pillanatra sem ül le a cselekmény) és nem is annyira erős az üzenete, mint mondjuk a Spectre esetében. Mégis érdemes megjegyezni, mert a 2006 óta készült epizódok valamennyi fontos tendenciája összeérik, és a fináléban méltóságteljes lezárást kap a Craig-éra. Nagy kérdés, hogy az új főszereplővel milyen irányt vesz majd a széria, megtartja-e ezt a komor és pszichologizálóbb stílust, amit az elmúlt tizenöt évben felépítettek az alkotók. Ha pusztán a számok döntenek, nehéz elképzelni, hogy a huszonötödik Bond-film is úgy elhasaljon a mozipénztáraknál, mint a ’69-es epizód.



https://www.pcguru.hu/hirek/filmkritika-james-bond-nincs-ido-meghalni/66033