Értelmetlen szenvedés – Magyar Passió Eperjes Károly műve, a Magyar Passió más okok miatt lesz kellemetlen élmény, mint előzetesen sejthettük: a kommunizmus egyik bűnét nem sikerült filmszerű formába önteni. Fontos és érdekes téma, elégtelen feldolgozás – a Magyar Passió nem az első idei magyar film, amelyik ebbe a hibába esik, hiszen nemrég az Eltörölni Frankot és a Post Mortem is csalódást keltett. A Magyar Passió a magyar történelem egy szégyenfoltját, a szerzetesrendek 1950-es feloszlatásának tragédiáját próbálja meg átadni, azonban kidolgozott történet és épkézláb konfliktus híján ez csak részben sikerül – a hatást pedig az amatőr technikai megvalósítás is gyengíti. Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki előzetesen azért tartott a Magyar Passiótól, mert Eperjes Károly író-rendező-főszereplő erős vallásossága kiteljesedésének vélte. A film ezt cáfolja – bár a színésznek bizonyára fontos lehetőség volt, hogy eljátszhatott egy papot, ráadásul krisztusi külsővel, a Magyar Passió azonban nem egy vallási fanatikus film, a katolikus hit és a szerzetesi lét kérdései ízlésesen, arányosan kapnak helyet benne. Viszont egy évtizedekkel meghaladott stílusú, öreges, steril és hatástalan darab, ami filmként leggyakrabban egyáltalán nem működik. Leginkább Szabó István Zárójelentéséhez hasonlít, ami azért volt még szomorúbb eset, mert professzionális, elsőrangú művészek készítették jogos elvárások kereszttüzében, míg a Magyar Passió egy jóval kisebb volumenű, ráadásul a járványt erősen megszenvedett mű. A Magyar Passió Várnai Péter címzetes prépost színdarabja alapján született, így az indíttatása és szakszerűsége egyértelmű. A rendezés feladata azonban mintegy rászállt Eperjesre, aki ugyan színpadon tapasztaltnak számít, de filmen ez az első ilyen munkája (kapott is maga mellé egy technikai rendezőt Pajer Róbert személyében). Eperjes alkotása ékes cáfolata annak a közvélekedésnek, hogy filmet rendezni nem nehéz, csak fel kell venni a jeleneteket egymás után és készen vagyunk. Sajnos ennél több kell a sikerhez – a Magyar Passióban rövid epizódok követik egymást koherencia nélkül vagy éppen egymást hatástalanító montázsban. A filmnek nincs íve, sőt, még a történet tétje is homályban marad a zavaros, néha felbukkanó, máskor eltűnő motivációk következtében. Az 50-es évek hangulata teljesen hiányzik, de a színpadias beszélgetések sem segítik, hogy belefeledkezzünk a világába. Ráadásul Eperjesen kívül főleg másodvonalbeli színészek (például az utóbbi időben magasra tört Nemcsák Károly) alkotják a gárdát, akiknek a játéka gyakran a komolyan vehetőség határára sodorja a Magyar Passiót. Más esetben erénynek számíthatna, hogy a film nem próbálja befogni az 1950-es események nagypolitikai spektrumát és szerteágazó eseménysorát, csupán egyetlen közösség életére fókuszál a fiktív ferences rendfőnök, Leopold atya meghurcolásával – végeredményben azonban túlságosan aprócska lesz ahhoz, hogy a teljes képet átérezzük általa. Amikor pedig mégis megpróbál kontextust teremteni, az széttartó és felszínes: a II. világháború alatt megerőszakolt apácák, a bebörtönzött Mindszenty, a békepapok és a feketevágás egyaránt szóba kerül vagy megjelenik, ezeknek a drámáját azonban így felvillantva nehéz átérezni. Ahogyan a tényleges történet motorját is: kimondani is nevetséges, de a Magyar Passió központi konfliktusa elrejtett kegytárgyak köré épül, a gonosz kommunista tiszt az aranyat szeretné megszerezni. Emiatt vallatja és kínozza az atyát, akinek ettől függetlenül alá kellene írnia valamit és a társait is az ő elárulására próbálják rávenni. Leopold atya egy ennyire kisszerű ok miatt lesz mártír, ami természetesen nem csorbítja a történelmi események valódi szörnyűségét, fikciós elemként viszont nehéz hová tenni – a szerzetesek kisemmizése, földönfutóvá válása, beszervezése holmi kalandfilmes kincs nélkül is elég borzasztó. A Magyar Passió összesen négy írójának tehát összességében nem sikerült komolyan vehető és árnyalt történetet alkotnia vagy filmre illő központi konfliktust kiragadnia a valós eseményekből. A lusta megvalósítást a közhelyes figurák is súlyosbítják: a sebhelyes arcú, orosz akcentussal ordibáló, de művészetrajongó és kifinomult tiszt, a bárdolatlan verőemberek, a könnyűvérű titkárnők, a dörzsöltebb és naiv szerzetesek nem kapnak egyéniséget. Kivételt csak a két főszereplő, Leopold atya és a fiatal, próbatételként őt megtörni kényszerülő kommunista tiszt (Telekes Péter) jelent. Eperjes és Telekes között működik a kapocs, néhány vallatási jelenetük intenzív és elgondolkodtató, kettejük szála a történet alakítása szempontjából is érdekes. Tanulság azonban, hogy önmagában a brutalitás sem visz el a hátán egy börtönfilmet, miközben ezen a téren egész merész, naturalista a Magyar Passió. Mint említettem, Eperjes filmje szépen nyúl a vallás témájához, ezért a legműködőképesebb rétege voltaképpen az imitatio Christi: Leopold atya Krisztus útját követi, vállalja a szenvedést, megaláztatást, a felmerülő bibliai passzusok, szimbólumok is akadálytalanul, természetesen illeszkednek az eseményekhez és a befejezés is felemelő, ettől azonban még nem lesz gördülékeny, élvezetes a mű. Eperjes Károly úgy vezette fel a film sajtóvetítését, hogy a Magyar Passió nem árt senkinek – ez valóban így van, de nem is igazán használ. Régimódi és nehezen átélhető, átérezhető darab lett, ami még ha az ismeretterjesztés funkcióját be is tölti, az elgondolkodtatásét, továbbgondolásra ösztönzését aligha. 2021. november 3. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/magyar-passio-kritika
