2025 Január Farkasvér nem válik vízzé – Farkasember

Farkasvér nem válik vízzé – Farkasember



Leigh Whannell Farkasember-remake-je egy korrekt B-horror. Lehetne. Hiszen még arra is kísérletet tesz, hogy tematikailag újragondolja a Universal Stúdió legtragikusabb szörnyét. Ám hiába akar sokat a farkas, ha nem bírja a farka.

„Még akinek szíve tiszta, s ki esténként imáját mondja, az is farkas lehet holdvilágnál, ha sisakvirág rügyét bontja” – Ez a Lon Chaney Jr. főszereplésével készült 1941-es A farkasember tételmondata. Olyan fontos, hogy a film során három különböző karakter is elmondja. Noha a Blumhouse stúdió égisze alatt forgatott, a napokban bemutatott remake-ben már nem kapott helyett ez a mondat, érezhető, hogy a rendező, Leigh Whannell (A láthatatlan ember, Upgrade – Javított verzió) számára is ez szolgáltatott sorvezetőként.

A Farkasember nem konkrét remake, hiszen gyakorlatilag semmit nem őriz meg az eredeti film narratívájából. A cselekményt napjaink Amerikájába helyezi – a Universal klasszikus Farkasember-filmjei mindig Angliában vagy a kontinentális Európa keleti részein játszódtak. Illetve a szereplői sem a régebbi filmek karaktereinek újragondolt változatai, hanem teljesen újak.




Ez esetben a Lovell család. Apuka (Christopher Abbott), anyuka (Julia Garner) és kislány Lovell (Matilda Firth). Sajnos nem éppen egy képeslapról szalasztott, idillikus családról van szó, hiszen a két szülő igencsak kezd elhidegülni egymástól. Ám miután halottnak nyilvánítják a családfő apját, úgy dönt, hogy elviszi a famíliát az öregétől örökölt házába. Hátha egy hétvége a festői szépségű oregoni erdőségben közelebb hozza egymáshoz a család tagjait. Ám valami ólálkodik az erdőben. Valami SZÖRNYű…



Whannell egy dolgot mindenképpen jól ismert fel:

a farkasember mindig is a legtragikusabb tagja volt a Universal klasszikus, gótikus szörnytriászának.
Hiszen Drakula maga a megtestesült, idegen gonosz. Dr. Frankensteint a saját egója és hübrisze kergeti az őrületbe, miközben megpróbál istenné lenni. Velük szemben az általa kreált szörnyben ugyan már ott van a tragikum: a külsője alapján megbélyegzik, üldözik. Pedig ő nem eredendően gonosz, csak nem érti a világot. Ám a Szörny tragédiája mégis inkább olyan, mint egy bántalmazott, szerencsétlen sorsú állat tragikuma. A Farkasember az, akinek igazi, emberi drámája van. Hiszen ő az akarata ellenére válik szörnyetegé, miközben tudatában is van annak, hogy milyen szörnyűséget követ el – és ezt nem tudja saját maga megakadályozni. A klasszikus Farkasember-filmeket így értelmezhetjük egyfajta személyiségzavar-horrorként.

Whannell – hasonlóan, ahogy azt a minden szempontból sokkal jobb A láthatatlan ember-filmjében tette – az új feldolgozásban szépen nyúl vissza ehhez a hagyományhoz, miközben megpróbálja újratematizálni azt. Ráadásul sikerül neki az, hogy ne helyettesítse a klasszikus témákat, hanem logikusan továbbgondolja, bővítse azokat. Az új Farkasember a toxikus családi környezet és a szüleinktől átvett agresszív minták témáját dolgozza fel. Azt, hogy képesek vagyunk-e túlnőni az apáinknál látott példákon, vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy megismételve az ő hibáikat mi magunk is szörnyetegé váljunk. Noha a téma abszolút adja magát egy farkasember-horrorhoz, sajnos Whannell (és írótársa, Corbett Tuck) bicskája beletört a horror és az érzékeny családi dráma közötti hangsúly és egyensúly megtalálásba.


Utóbbi része a filmnek ugyanis fájóan kapkodó és sematikus. A dialógusok sokszor egészen életszerűtlenek és művik, amit sajnos tovább ront az egyenetlen színészi játék is. A film fő problémája, hogy éppen Blake Lovell átalakulását nem sikerül kellően árnyaltan érzékeltetni. Látjuk a tragikus háttértörténetét – félt az apjától, mert rákiabált –, majd látjuk, hogy próbálkozik jobb apa lenni – bocsánatot kér a lányától, ha rákiabál –, majd szörny lesz.

A probléma az, hogy az egész folyamat rettentő mértékben elnagyolt, és mondjuk ki: buta.
Kezdve azzal, hogy a film eleji – horrorként amúgy egészen hatásos – múltbéli jelenetben Lovell nagyapa teljesen jogosan kiabál rá a fiára. Lehet, hogy minimálisan túlzásba esik, de egy olyan helyzetben, ahol több mint indokolt az idegessége. De az igazán kiábrándító a főszereplő ábrázolása. Blake Lovell – aki sziluettjében egészen hasonlít a klasszikus farkasemberre – szörnnyé válása egészen otrombán van végigvezetve. Noha Christopher Abbott egészen nagyszerű alakítása sokszor a hátán viszi a filmet, a karakterének az útja egyszerűen nincsen kellő árnyaltsággal megírva. Ugyanis a megfertőződése előtt sosem látjuk rossz apaként. Így egészen érthetetlenek azok a jelenetek, amelyekben a felesége furán, félelemmel néz rá. Vagy leteremti egy olyan helyzetben, ahol a férfi nemhogy nem volt agresszív, de egy teljesen érthető dolgot kért tőle.

Olyan érzésünk van, hogy a film az utóbbi karakterén keresztül már az elejétől azt akarná nekünk sugallani, hogy valami sötétség lapul a férfiban.
Csak éppen mivel nem látjuk ennek a sötétségnek még nyomát sem, így éppen Julia Garner karaktere lesz rettentően antipatikus. Persze a védelmére legyen mondva, nem is volt könnyű dolga. Hiszen nehéz úgy hiteles alakítást nyújtani, ha teljesen hiteltelen a forgatókönyv, amit el kell játszani.


A film szerkezetének a másik gondja, hogy a film felétől úgy érződik, mintha egy fókuszváltás menne végbe. Mintha már nem az apa tragédiáján lenne a hangsúly, hanem azon, hogy a korábban a munkába temetkező, lányától kissé elhidegült anyából – Ellen Ripley módjára – előtörjenek az ősi, védelmező anyai ösztönök. Az, hogy a film végül velük – és nem a tragikus sorsú apával – zár, meglehetősen fura döntés. Mert az az érzésünk támadhat, hogy a film lényege az, hogy miként sikerült kiszabadulniuk egy bántalmazó családfő karmaiból. Miközben Blake Lovell nem hogy nem bántalmazó, akinek emberként sikerült túllépnie az apja árnyékán, hanem éppen ellenkezőleg. Még a transzformációja után is igyekszik megvédeni a családját. Nem csak az eredeti szörnytől, de önmagától is.

Mindezek fényében a Farkasember már-már cinikus film. Hiszen gyakorlatilag arról szól, hogy hiába próbálkozol jobb ember lenni, ha már eleve a véredben van a szörnyeteg.
Ám ha eltekintünk a film metaforikus tartalmától, és csak borzongtató szörnyfilmként nézzük, a Farkasember úgy is csak majdnem jó. Pedig nem kellett volna sok hozzá, hogy igazán az legyen. Ám Whannell annyira komolyan veszi, annyira a „nagy betűs SZUBTEXTUSra” fókuszál, hogy azt sajnos a film B-kategóriás szórakoztató rétege sínyli meg. Noha a Farkasembernek épp ez a fele az erősebb.

Whannell ugyanis még minidig egy irtó ötletes és tehetséges műfajifilmes rendező. A Farkasember első harmadában szenzációsan építi és fokozza a feszültséget. Néhol pedig az ijesztések is egészen jól működnek. Továbbá meglepően ötletes és kreatív vizuális megoldásokat használ. Nem csak a már az Upgrade – Javított változat óta védjegyévé vált vertikális fordulatot vevő kamerát hozza vissza, de kifejezetten ügyesen és kreatívan oldotta meg azt is, hogy mennyivel más a világ a farkasember szemszögéből. Az oda-vissza pattogó nézőpontváltások szépen festik le, hogy milyen szomorú kommunikációs fal kezd kialakulni az apuka és családja között. De meglepően jó Benjamin Wallfisch a klasszikus gótikus-szörnyfilmek hangzásvilágát idéző filmzenéje. Ahogyan a kortárs környezethez viszonyítva egészen jól néznek ki az éjszaka felvett jelenetek is.

Már-már tényleg gótikus hangulatuk van. Ám azért bőven elbírtak volna még több holdfényt, és egy ködgépet is igazán bekapcsolhattak volna. De ez jellemző a film horrorelemeinek többségére: nem rosszak, de ahhoz, hogy igazán jó, emlékezetes legyen az eredmény, mindenből egy kicsit több kellett volna. Egy kicsivel több atmoszféra, egy kicsivel több brutalitás és erőszak, egy kicsivel állatiasabb farkasember maszk, egy kicsivel több testhorror. (Utóbbival ugyan – A légy stílusában – próbálkozik a film. Sajnos nem eleget.)

Érezhető, hogy Whannell megpróbálta vizuálisan is egy komolyabb, realisztikusabb irányba elvinni a szörnyfilmet.
Kár, hogy ez épp a tartalmi lényeg esetében nem sikerült. Mert így ennek eredménye egy

„Gagyi tévéfilm, amiket Hallmark csatornán látni.”

Legalábbis a mellettem ülő lány a stáblista felbukkanásával egy időben történő felkiáltása alapján. Nos, az összkép talán nem ennyire vészes, de sajnos minden érdekes próbálkozása ellenére a Farkasember közepes maradt.

A Farkasember január 16-tól látható a mozikban.

2025. január 20.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/farkasember-2025-kritika