Schubert G-dúr (D 894) és Beethoven Diabelli-variációk (op. 120), ezzel a két rendkívüli darabbal lépett fel Mitsuko Uchida a Müpa pódiumán. Briliáns technika, szikár, lényegre törő zongorázás. Mintha a japán művész a végső hangok kimondására törekedne. Kritika. Mitsuko Uchida a két mű rendkívül egyéni olvasatát adta. Amit a koncert első felében a Schubert szonátával tett, azért volt lélegzetelállító, mert belülről mutatta meg, hogyan bontja ki az akkordokból a dallamot. Drámaiságában és lírájában szikár, nyers erő párosult letisztult, finom, érzékeny gondolatisággal. Mitsuko Uchida billentése a végső igazság kimondásának igényével formálta meg a hangot, megszabadítva minden romantikus felhangjától. Mint aki már átlát Maya fátylán, a szenvedélyek és érzelmek torz tükrén. A négy tétel Uchidánál a dallam megszületésének négy állomása, a megvilágosodás négy fázisa. A Fantasie nyitótétel nála nem a szemlélődő merengés hangján szólt, mint anno Richternél. Nem volt se molto moderato, se cantabile. Uchida kérdő hangsúlyt adott az akkordoknak, és a dallamot is alkotóelemeire bontotta, még a keringőszerű betétben is, a szelíd Andantéban és a Menuetto szilajságában, hogy az utolsó tétel tágas allegrettójában teljes pompájában kinyíljon. Schubert szonátája Uchida kezében inkább a teremtés aktusának imitálása volt, semmint a megteremtett természet zenei ábrázolása. Nem horizontálisan, hanem vertikálisan építette fel a művet, és mi csak bámultunk. Akkor is, amikor egyszer-kétszer melléütött, amitől emberibb dikmenziót kapott a játéka. Mert amúgy meg felette lebegett, minket meg lebegtetett. Beethovent kezdetben egyáltalán nem érdekelte Anton Diabelli, zeneműkiadó és lelkes amatőr komponista szösszenete, amit egy rakás komponistának elküldött, írjanak rá változatokat. Mindenki lelkesen teljesített, Beethoven csak három év múlva reagált, akkor viszont 33 variációból álló sorozattal. A mű enyhén szólva nem tartozik a könnyen emészthető muzsikák közé. Diabelli eredeti kis keringőjében alig van dallam, inkább az akkordra, illetve az európai klasszikus zene alapvető hangzatkapcsolatára épül. Bár maga a tánctéma ártatlan tündérkék ugrabugrálás, Beethoven folyamatosan bekeményít ritmusban, dallaminvencióban, harmóniában. Charles Rosen szerint könyörtelen céltudatossága és rendíthetetlen komolysága még ma is negatív érzelmeket vált ki. Azért, mert a Diabelli megrázóan modern, sőt ha úgy tetszik posztmodern mű. Uchida játéka számomra a Schubert-szonátában az érzelmi és intellektuális energiák kiegyensúlyozásáról szólt. A Beethoven darabban is erre törekedett. Nem kirakós játékként kezelte, nem zenei rejtvényeket akart megfejtetni a hallgatóval. Nyilván hozzáad az élményhez, ha ismerjük a mű zenei struktúráit, ráérzünk az ősmintára, Bach Goldberg-variációinak idézeteire, Mozart Don Giovannijából Leporello zsörtölődésének paródiájára. De Uchida nem erre játszott. A szívünkre akart hatni a ráció segítségével, Beethoven formai gazdagságát lenyűgöző, tapintható plaszticitással szólaltatta meg. Fel akarta ébreszteni bennünk a gondolkodó szívet. És amikor sikerült, amikor ott állt a tapsesőben, csak széttárta a karját, mintha azt mondaná: de hát nem én voltam.
