2021 December Felnőtt Mátrix lázadó lelkeknek – Mátrix: Feltámadások

Felnőtt Mátrix lázadó lelkeknek – Mátrix: Feltámadások



A Mátrix: Feltámadások méltó az eredeti trilógiához, és bár nem okoz akkora élményt (hogyan is tehetné?), sok tekintetben érettebb film, nagyszabású üzenettel.

A várva várt folytatás megérkezett: a Feltámadások méltó a Mátrix trilógiához, a Wachowskik híréhez; kiválóan írt-rendezett és sok réteget magába foglaló mű, és jóval érettebb az eredeti filmeknél. Szabad megkönnyebbülni: sikerült.

Az örökség, amit tovább kell vinnie, persze súlyos.
Oly sokan vagyunk, akik filmes életének sorsfordító pillanata volt az eredeti Mátrix; olyan csodás lett volna átélni ismét azt a megdöbbentő élményt, miszerint „ilyet még nem láttam, és nem is hittem, hogy lehetséges” – az érzés milliók számára fonódik össze a Mátrix jelenségével, és így még egy olyan folytatás is, amivel elégedettek vagyunk, szükségszerűen alulmarad a világunkat formáló eredeti trilógiával összehasonlítva.



A Mátrix: Feltámadások nagyívű történetet folytat. A kétezres évek elejét meghatározó trilógia végére a gépek és az emberek békét kötöttek Neo és Trinity áldozatának köszönhetően; Neo megfékezte a gépeket is pusztulással fenyegető Smith ügynököt és beolvadt a Forrásba, átadva magát a gépeknek, akik cserébe kivonultak Zion föld alatti városából. Az animékbe illően megrendezett, eposzi lezárás valójában egy több évszázadot felölelő történelem konklúziója volt – ha érdekel a Mátrix teljes története, ez a cikkünk elmeséli –, ezt kell folytatnia a negyedik résznek.

A Feltámadások főszereplője ismét Neo és Trinity. De legalábbis a Keanu Reeves által játszott Thomas Anderson, és egy Carrie-Anne Moss által játszott, családos nő… méghozzá ismét a Mátrixon belül, ezt az előzetesek világossá tették. Hogyan kerültek vissza? Miképp maradtak életben? Megtévesztenek-e minket a gépek – illetve Lana Wachowski és az ő trükkös előzetesei? Akárhogy is, valami biztosan nem a békefeltételeknek megfelelően zajlik, és

Mr. Anderson csöppet sem úgy fest (pszichológusának panaszkodva, gumikacsával a fején ücsörögve), mint aki bármit is tenni készül az ügyben.
Az első film Thomas Andersonja a gép előtt hajnalban kidőlő huszonéves hacker volt, akit az igazság keresése hajszolt éber éjszakákon át; a negyedik részé befutott, gazdag, introvertált, lélekben nyomorult, még az életközepi válság tisztességes megéléséhez is túl fáradt férfi. Ugyanis a Mátrix negyedik részének legszembetűnőbb vonása az érettség. Felnőtt emberek felnőtt problémáival nyit. Trinitynek például férje és gyerekei vannak. A férj nem Mr. Anderson. Egyszóval: katasztrófa.



A fiatalság és a lendület egy vakmerő ellenálló kapitánnyal és egy régi ismerős bizarr reinkarnációjával tör be Mr. Anderson életébe – Jessica Henwick mint Bugs kapitány ugyanolyan felvillanyozó, mint bárki az eredeti trilógiából, és Yahya Abdul-Mateen II szentiens létezője még nála is frissebb és szabadabb karakter. Utánuk a vízözön. És innentől a film sok-sok réteggé, termérdek értelmezési lehetőséggé ágazik szét. Lana Wachowski nem csak megidézte a trilógia intellektuális sűrűségét, de meg is haladta azt; bőven van mondanivalója a film elkészültéről, a Mátrix-jelenségről, a kortárs kultúráról és a folytatások kényszeréről. Ó, igen, ez a film szónokol, mint az ókori rétorok.

A Mátrix: Feltámadások nem csak a folytatást mint túlzásba vitt korjelenséget címzi meg, hanem önmaga folytatás-jellegét is,
meg a kérdést, hogy miképpen lehet egyáltalán folytatni egy húsz évvel ezelőtti világszenzációt – ráadásul olyat, aminek az üzenetét azóta mindenféle futóbolond ideológia kisajátította. Keményen beszól a Warner Bros.-nak, ami – a film ki is mondja – akár a Wachowskikkal, akár nélkülük, de elkészített volna egy folytatást; visszaszól a rajongóknak és az ellenzőknek egyaránt, de még keményebben az ideológiáknak; és bemutatja a rendezők kiszolgáltatott helyzetét a való világban. Hagyják vajon a Mátrix franchise sorsát a stúdióra és a futóbolondokra? Lana Wachowski, valamint David Mitchell (Felhőatlasz) és Aleksandar Hemon társírók inkább a saját kezükbe vették az üzenetet.

Aminek a metakommunikációs része annyira hatásos (és annyira betölti a játékidő első felét), hogy nehézzé válik komolyan venni magát a sztorit. A magabiztos pofátlanság fokmérőjeként például elnevezik Trinity férjét Chadnek. Aki érti, megborzong; aki nem, annak irány a mémek és 2021 ifjúsági kultúrjának nyúlürege. Úgy azonban nehéz egy történetbe beleélni magad, hogy közben tele szájjal vigyorogsz a megvalósítás szemtelenségén.



Márpedig a Feltámadások nem csak a filmipar arcába kiáltott ítéletekben, hanem a film szerkezetében is übermeta. Az első percek az 1999-es Mátrix kezdetét idézik meg, csak hogy kiderüljön, hogy ugyanaz a „történet” már – szó szerint – egy másik világban játszódik; még e világ Építésze is más. Aztán nem csak az újraírt nyitány, de az egész film cselekménye is a Mátrixét imitálja jó ideig (Anderson illúziókra épülő élete, felszabadítása egy csapat ellenálló által, a hitetlenség, a tanulás fokozatai, a Mátrix ügynökei visszavágnak…). De film tudatában is van ennek és el is játszik vele: új és új rétegek épülnek egymásra a „valóság” értelmezését illetően és a korábbi filmek imitációja beépül az új film cselekményébe. Minden hasonlóság egyben összevetés, minden tükörjelenet tudatos.

A néző pedig azon kapja magát: hiába sejti, melyik világ virtuális és melyik valóságos, mégis a virtuálisnak drukkol. Éppen úgy, ahogy azt a gépek valószínűleg akarják.
Mert a gép alkotta Mátrix álvalóságában nem csak a tudatlanság áldásos ám, hanem az is, hogy ott nem kell felelősséget vállalni a világért. Az első Mátrix egyik legtöbbet dicsért vonása volt, mennyire gondosan építették fel benne az összefonódó szálakat annak érdekében, hogy a néző pontosan azt tudja és érezze, amit szükséges. A Mátrix: Feltámadások hasonlóan gondosan építkezik: a valóság rétegződésébe belefáradt néző valósággal drukkol annak, hogy Mr. Anderson fáradt és biztos felnőtt világát békén hagyják végre az ifjú lázadók.



Neo vonzereje mindig is az volt, hogy vonakodó, a hősszerepre felkészületlen, a rendkívüli helyzetekben is hétköznapi módon reagáló karakternek írták meg – ami persze tökéletesen illett Keanu Reeves-hez. Nem csak Thomas Anderson, de még a felszabadult Neo is habozik még egy pillanatig kezet nyújtani, bemutatkozni; ő az introvertált, aki számára örökké erőfeszítés marad a barátságok és szövetségek kialakítása – aki természeténél fogva távol áll attól, hogy akaratát a világra erőltesse. És akinek ez mégis megadatik, isteni erővel.

Neo most még neóbb.
A „világ” extrovertált sikeresemberei, vállalatigazgatói és üzletihaverjai alaposan ki is használják; Thomas Anderson alkotó, nem pedig érvényesülő lélek. (Kíváncsi lennék, ez mennyire a Wachowskik önképe. Mindenesetre alaposan értenek a művészi hajlamú introvertált ember és az őt körülvevő világ ábrázolásához.)

Állítsuk szembe Trinity karakterét. A film őt az ellenkező irányba mozdította el: a negyedik rész több önállóságot, nagyobb döntésbeli szabadságot, valódi saját életet ad a figurának. Trin a negyedik részben végre Neóval egyenrangú karakter (és bármennyire egy egyenjogúsági társadalmi hullámban tartunk, ez még mindig nem magától értetődő). Ha lesz Mátrix 5-6., akkor visszatekintve azt fogjuk mondani: a Mátrix 4. elsősorban Trinity újraépítését szolgálta.

És így különleges – kettejük gyönyörűen újraírt karakteréhez méltó – öröm látni, hogy mennyivel fejlettebb Keanu Reeves és Carrie-Anne Moss színészi játéka húsz év múltán.
Végre olyan színészek játsszák a végre első osztályúan megírt szerepeket, akik nem szorulnak rá az első Mátrix idején látott enyhe pózolásra; két évtizedet fejlődtek, világsztár mivoltuk már nem csak a hírnéven, hanem a képességeken is nyugszik.



Mindezt a rétegződést és karakterépítést figyelemre méltó látványtervezés valósítja meg. Az első Mátrix a cyberpunk gondolatisága és esztétikája terén is forradalmat jelentett. A kivételes esztétikai érték továbbra is a Mátrix franchise megkülönböztető vonása.

A Feltámadások modernizálja a trilógia húszéves látványvilágát: minden tisztább és élesebb,
több a kreatív eszköz (egy virtuális ajtón az Eredet óta már nem csak egy térdimenzióban elfordulva lehet belépni…) – ugyanakkor egészen új sci-fi koncepciókkal is élnek.

A Wachowskik karrierjében mindig is feltűnő volt, hogy milyen magabiztosan alkalmaznak saját sci-fi ötleteket. (Ami ritkaság az irodalom újító szellemétől rendszerint évtizedekkel lemaradó mozis sci-fiben.) A Mátrix 4. része ezt a szerzői hagyományt folytatja a gépek újraértelmezésével. Egészen új minőségben, jelentőségben és szerepekben mutatkoznak be a mesterséges lények – olyannyira, hogy ezzel a lépéssel még a cyberpunk alműfajon belül is előremutatónak számít a Wachowskik világépítése.

A Mátrix híres bullet time trükkje is továbbfejlődött.
(Muszáj volt neki. És a film még ki is gúnyolja ezt a tényt.) Igaz ugyan, hogy az idő új megállítása egyáltalán nem emelkedik ki úgy a filmes trükkök mai tárházából, mint amennyire a Mátrixé 1999-ben kiemelkedett, de legalább jól kihasználják.

Egyedül a harcművészet terén érződik a film elavultnak. Az első rész forradalmasította és máig meghatározza Hollywood akciókezelését. Viszont ahogy Hollywood fogta és tovább tökéletesítette ezt a stílust, 1999-es alapjai régimódivá merevedtek: ma azok a széles mozdulatok, golyózáporban végrehajtott nagyívű pörgések, csípőből küldött sorozatok abszurdnak hatnak („hogyan nem találják el őket?”), no, és Keanu Reeves mozdulatait valahogy mindig úgy vágják, hogy ne kelljen látványosan rácáfolnia húsz évvel fiatalabb erőnlétére. Az Újratöltve és a Forradalmak annak idején egy továbbfejlesztett, a videojátékok és az animék stílusára alapozott közelharc-stílust mutatott be, ez sokkal jobban illett volna a mai filmbe is. Ám mivel Neo a negyedik részben újratanulja önmagát, érthető, hogy a 2-3. rész isteni magabiztossága miért hiányzik belőle.



Mire elég mindez a gondolat és építkezés 2021-ben? A Mátrix: Feltámadások a párját ritkító írói-rendezői, színészi és látványtervezői munka ellenére sem fogja elérni, de még csak megközelíteni sem, az első film hatását. 2021-ben túl vagyunk a fantasy műfaj kétezres évekbeli és a sci-fi műfaj 2010-es évekbeli reneszánszán; jelenleg a képregény- és szuperhős-filmek diadalmenetét és a nyugati animáció sose látott virágzását éljük – az egykor a geek társadalom tagjainak szóló (szub-)kulturális műfajok győzelmet arattak az elmúlt húsz év során a világközönség fölött.

A Mátrix a saját korában volt forradalmi; amit a testvérpár létrehozott, ma már a mainstream része.
Ennek Lana Wachowski is tudatában van. Bizony, még ez a jócskán elemelkedett, a Mátrix franchise hosszútávú hatásáról szóló megállapítás is olyasmi, amit a film konkrétan megszólit. A Feltámadások egyik kulcsüzenete – és nem kell találgatni, mert jó szokásuk szerint ki is mondatják a filmmel –, hogy muszáj kitörni a számunkra kedves történetek fogságából, mert az üzleti logika előbb-utóbb úgyis lealacsonyítja őket. Nem kapaszkodhatsz egy olyan húszéves sztoriba, aminek a világ már lerágta a csontjait.

A Mátrix: Feltámadások pontosan ezért nem is kíván új forradalommá válni, ehelyett mindent megkérdőjeleztet a nézővel, még az eredeti filmtrilógia mai értékét is. Keserű pirula, nehéz lenyelni. Az ember nem szabadul szívesen a húszéves nosztalgiától. Annál értékesebb Lana Wachowski erőfeszítése, hogy felszabadítson alóla. Bizonyos fiktív univerzumok túlságosan is átvették az uralmat a közgondolkodás és közízlés fölött – mondja Wachowski és korántsem csak a Mátrixra gondol; íme egy megoldás:

lépj túl végre az előre megtervezett hatású sztorikon és franchise-okon!
Ez az üzenet jócskán túlmutat a kurrens moziuniverzumok (Marvel, Star Wars, stb.) ismerősségre és olykor némi nosztalgikus újraidézésre építő stratégiáján. Mi sem áll távolabb a Mátrix: Feltámadásoktól, mint a nosztalgia. Pedig az lett volna a biztonságos út – hiszen mindenki imádta legalább az első részt. Lana Wachowski azonban nem adta meg magát a visszafelé tekintésnek; nagyot kockáztatott és megalkotta azt a folytatást, ami legalább elméletben egyedüliként mutat kifelé a mozifilmes iparágnak a gépies gondolkodású döntéshozók által megépített, a tömegeket édes fogságban tartó, látszólag megtörhetetlen Mátrixából.

2021. december 23.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/matrix-feltamadasok-kritika