2025 Május Feltámadt a Halál, és frissebb, mint valaha – Végső állomás: Vérvonalak

Feltámadt a Halál, és frissebb, mint valaha – Végső állomás: Vérvonalak



Majd’ másfél évtizedes kihagyással tért vissza a Végső állomás franchise a mozikba. A legújabb, Vérvonalak alcímet viselő epizód pedig olyat tesz, amit manapság egészen ritkán látunk a folytatásoknál: nemcsak értő módon nyúl vissza a korábbi részekhez, de friss vérrel is tölti fel a brandet.


A 2000-ben megjelent, eredetileg X-akták epizódnak írt Végső állomás az ezredforduló legeredetibb és legjobb „tinihorror” filmje, melynek központi eleme a gyilkosa, vagyis éppen annak hiánya volt. A Végső állomás ugyanis látványosan kiforgat egy megszokott slasherszabályt. A Halloween – de talán még inkább az azt követő Péntek 13 – sikere után a műfaj nagyja igyekezett szolgaian másolni a sikerreceptet. A slasher toposzokból sablonok, majd paródiába hajló klisék váltak. A műfaj egyik ilyen alapvetése lett az excentrikus, általában valamiféle tragikus múlttal bíró gyilkos, akinek – legyen bármennyire is mesterkélt, nevetséges vagy hülyeség – van valamiféle konkrét oka és motivációja a gyilkosságra. Így az áldozatjelöltek – papíron – akár el is kerülhetnék sorsukat, vagy legalábbis eredményesen küzdhetnek ellene.

Ezzel a mentalitással szakított a Végső állomás, melynek lényege éppen abban rejlik, hogy nincsen nagy, legyőzhető gonosz. Hogy a Halálnak nincsen oka és célja. A Végső állomás-filmek gyilkosa nem egy démon vagy ördög: pusztán egy test és érzelem nélküli, elementáris erő. Az érzéketlen, indifferens Halál, amit csupán egyetlen dolog hajt: végezzen azzal, akinek meg kell halnia. És hogy miért kell az áldozatoknak meg halnia? Miért épp őket szúrta ki a Halál? Nincs oka. Egyszerűen így lett megírva a sors nagy könyvében. Rosszkor voltak rossz helyen.

Egy Végső állomás-film, ha jól csinálják, épp azért félelmetes, mert nincs kibúvó.


Nem mondhatod azt, hogy ez velem nem történhetne meg, hiszen én úgy sem mennék le egyedül a sötét pincébe. Nem bóklászok a kannibálok erdejében, és nem keveredek házasság előtti szexbe a Kristály-tó partján. A Végső állomás filmekben a Halál azért jön el értünk, mert mindenkiért el kell jönnie. Csak valaki előbb kerül sorra. A Végső állomás filmek fiatal hősei életükben először – és sajnos túl későn – kénytelenek szembesülni a saját halandóságukkal. Azzal, hogy nemcsak, hogy nem halhatatlanok, hanem hogy bármikor és bárhogy fűbe haraphatnak. Mi pedig két pofára zabálva a popcornt röhögünk a szenvedésükön, és a sorsuk már-már komikusan brutális beteljesedésén.




Mint minden sikeres horrort, úgy a Végső állomást is az egyre komolyan vehetetlenebb, egyre alacsonyabb színvonalú folytatások ölték meg. Míg a második rész, a valamivel komolyabb első film után, még tudatosan emelte be a fekete humort, a negyedik epizódra az egész koncepció önmaga trash paródiájává vált. Hiába javított ezen a valamivel színvonalasabb, sikeresebb ötödik, a franchise látszólag kimúlt. Persze a horrorsorozatokat nehezebb megölni, mint Chuck Norrist. De vajon megérte-e feltámasztani a Halált? Mi újat tudhat ez a koncepció még? Vajon sikerült-e a hatodik részbe több tartalmat rakni, vagy ez is csak egy cinikus kegyetlenség-válogatás?

Nos, a Végső állomás: Vérvonalak egy elképesztően szórakoztató halálvurstli.
Egy akasztófahumorú danse macabre. Persze az is igaz, hogy Zach Lipovsky-nak és Adam B. Steinnak nem sikerült forradalmian megreformálnia a franchise-t, viszont olyannyira értették, hogy mitől működik, hogy sikerült elkészíteniük az egyik, (ha nem a) legjobb folytatást. Értő módon nyúltak vissza a korábbi epizódokban feldobott labdákhoz, miközben pár helyen sikerült épp annyit csavarni a formulán, hogy frissnek, elemeiben pedig akár eredetinek is érződjön.

Az első ilyen csavar maga az alapszituáció.

Míg a korábbi részek alapját az adta, hogy a főszereplő előre látta a vele végző balesetet, addig ebben a filmben nem ez történik.

Az aktuális „jós”, Stefani Reyes (Kaitlyn Santa Juana) nem a saját végzetét látja előre. Az a pokoli toronyhoz hasonlatos baleset kísérti álmait, ami majdnem a nagyanyja életét is elvette. A nagyi azonban előre látta azt, mellyel alaposan keresztül húzta a Halál számításait. Így utóbbi, hogy tartsa magát a mestertervhez, a túlélők – illetve azok azóta megszületett leszármozattainak – nyomába ered. És most szép lassan fel is zárkózik a Reyes családhoz…


Ez a családi háttér nemcsak azért jó húzás, mert érdemben, jó irányban bővíti a sorozat mitológiáját, de a dramaturgiának is jót tesz. A korábbi epizódok egyik nagy, visszatérő szarvashibája ugyanis az volt, hogy olyan túlélőkre fókuszált, akik között nem volt érdemi kapcsolat.

Az, hogy most egy családra fókuszálunk, sokat dob a cselekmény lendületén,
hiszen a karakterek között így van érdemi párbeszéd, konfliktusok és közösen próbálnak proaktívan szembeszállni a Halállal. Nincsenek töltelékfigurák, akik csak azért vannak jelen, hogy aztán minél erőszakosabban leljék halálukat.

Persze a Vérvonalak sem foglalkozik jobban a családi háttér által feldobott témákkal – a szülők „bűnei” a gyermekekre szállnak, baj-e, ha egy anya túlságosan is védi a gyermekeit? –, mint a korábbi filmek a fatalizmussal. Vagy az azzal való szembesítéssel, hogy el kell fogadnunk, hogy nem tudjuk száz százalékban irányítani a sorsunkat. Hiszen történnek véletlenek, amelyeknek akár fatális következménye is lehet. Viszont a karakterek közötti élő kapocs mégis segít átélhetőbbé, reálisabbá és ami még fontosabb, érzelmesebbé tenni a filmet. Ugyanis ennek köszönhetően a halálesetek nem pusztán brutálisak, hanem – a morbid meghökkenés után – tragikusak is.


Tragikusak, ugyanis a széria egyik legjobb karaktergárdáját sikerült összerakni. Persze továbbra is tipusfigurákról van szó – plázacica, flegma nővér, balhés, idősebb báty vagy éppen jóravaló, kissé buta öcsi –, de a korábbi részekkel ellentétben sosem válnak teljesen karikaturisztikus paródiává. Nagyon jó, friss húzás az is, hogy a Halál elleni harcban most először van egy mentor-tanítvány viszony is a filmben. A szimpatikus színészeknek hála – még ha kissé ponyvásan is, de – valódi karaktereknek érződnek. Persze a csapatból így is kiemelkedik Tony Todd jutalom cameója. Élete egyik utolsó szerepében, láthatóan beteg, de így is karizmatikus és (a körülményekhez képest) energikus. A színész halála után nézve pedig felbukkanása kifejezetten megható és fájóan önreflektív.

A korábbi részekhez azonban nem pusztán Tony Todd karaktere kapcsolja a filmet.

Szerencsére az alkotók nem ültek fel a nosztalgiakurvulás hullámvasútjára.
Ugyan néha utalnak a korábbi részek csúcsjeleneteire, de ezeket nagyon jól időzítve, nem egyszer a nézői elvárást kiforgatva teszik. A Vérvonalak – olykor nagyon humorosan – reflektál a megelőző epizódokra és összefogja az azokban elejtett mitológiai morzsákat. Felveszi a labdát, de nem feltétlenül arra gurítja, amerre várnánk, melynek eredménye a széria egyik legcinikusabb és legkegyetlenebb lezárása.



A valódi karakterek és a feszes, tényleges cselekmény – azaz, hogy ez a film nem csak egy halálmontázs, hanem működő dramaturgiája van – az a malter, ami összeköti a haláljelenetek tégláit. Ezt nem tudták a korábbi részek kellően megoldani.

Ám ettől függetlenül tény, hogy egy Végső állomás-filmre elsősorban a morbid, fekete humorú, brutális katasztrófajelenetek miatt ülünk be.

És dacára a film minden klasszikus filmes erényének, az az igazság, hogy a Végső állomás: Vérvonalak legnagyobb erőssége a szenzációs halálszekvenciákban rejlik.
Lipovsky és Stein párosa egy svájci órásmester precizitásával készítik elő a vérgőzös spektákulum-szekvenciákat. Mesterien építik fel a suspense-t, miközben a táblára helyezik a figurákat, hogy aztán nem egy esetben egy bűvész eleganciájával ejtsenek át minket a palánkon, hogy nem is az, és nem is úgy fog meghalni, ahogyan azt gondoltuk. A kezdő Pokoli torony-jelenet a széria egyik legjobb, leglátványosabb nyitánya, és az csak a jéghegy csúcsa. A film bővelkedik az álleejtősen elborult, ördögien kreatív megoldásokban, ami a mindent átható, kegyetlenül éjfekete humor mellett is maradéktalanul eléri a hatását.

Hogy a moziból kimenve kétszer is a lábad elé nézel. Félve ülsz fel a biciklire, hiába tetted már meg ezt az utat kismilliószor, most még jobban figyelsz. Az érzékeid kiélesednek, ahogy magad körül mindenben megpillantod a korábban nem is látott fenyegetést, és kénytelen vagy felismerni: az életünk egy halálos csapda!

A Végső állomás: Vérvonalak május 15-től látható a mozikban.

2025. május 20.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/vegso-allomas-vervonalak-filmkritika