Felül semmi – Magic Mike utolsó tánca A Magic Mike-filmek félmeztelenül vonagló, férfi revütáncosai jellemzően arra a nézői tekinteteknek alávetett, tárgyiasított testképre hívták fel a figyelmet, ami általában a nők vásznon való ábrázolása kapcsán kerül szóba. A Magic Mike utolsó tánca azonban sikertelenül igyekszik feminista erőfitogtatásként újrafogalmazni a korábbi kiszolgáltatottság témakörét. Mike (Channing Tatum) egyszerű alkalmi munkákból tartja el magát, miután a pandémia magával rántotta korábbi vállalkozását. Bár sztriptízes múltját már rég maga mögött hagyta, a tehetős, de boldogtalan Maxandra (Salma Hayek) kedvéért visszatér egy utolsó táncra. Az együtt töltött éjszaka hatására ráadásul a nő újabb ajánlattal áll elő, ami teljesen felkavarja Mike megszokott életét. Az egykori vetkőzőshow-sztár és újdonsült pártfogója a begyöpösödött brit arisztokrácia hagyományaival kell szembeszálljon, hogy egy átértelmezett színházi előadásban valósíthassák meg önmagukat. Steven Soderbergh már a cannes-i filmfesztivál nagydíját elnyerő első munkájával, a Szex, hazugság, videóval is a szexualitás játékfilmes ábrázolásmódjával kísérletezett. A hozzáférhető videotechnika lehetőségeit kihasználó függetlenfilmesből Oscar-díjas hollywoodi nagyágyúvá avanzsáló rendező viszont a későbbiekben számos szórakoztató kasszasikerrel (Ocean’s Eleven filmek, Fertőzés) örvendeztette meg a multiplexek közönségét, miközben rendszeresen szakított időt a szerzőibb hangvételű projektekre (Amerikai vérbosszú, Buborék) is. Soderbergh karrierjének újabb mérföldkövét jelentette a 2000-es év, amikor egymás után debütáló alkotásai egyaránt hoztak anyagi és kritikai elismerést rendezőjüknek. A filmek mindkét esetben érzékeny szociális témákat dolgoztak fel, mégis egészen különböző látásmódot képviseltek: míg az Erin Brockovich: Zűrös természet egy hagyományos elbeszélésmódú melodrámát ígért, addig a Traffic számos személyes perspektívát mozgató, összefonódó történetszálával világított rá az államhatalom megbélyegző működésére. Az iparosmunkák professzionális kivitelezésének és a függetlenfilmek tabutémáinak kettőssége a trilógiává bővülő Magic Mike franchise-ban is megfigyelhető. Az első rész szociodrámájának főhőse saját álmai megvalósítása érdekében dolgozott sztripperként. A női kuncsaftok igényeinek kielégítése csupán egy jobb élet reményében történt, de teljes testi és lelki kiszolgáltatottsággal járt. Az Éjféli cowboy alapszituációját idéző helyzet csillogó felszíne mögött a munkásosztály küzdelmes élete és a tradicionális maszkulinitásminták válsága kerültek megvilágításba. Az 1969-es film szexmunkás főhőse fess cowboyöltözetben próbált hódítani, a Magic Mike táncosai pedig színpadi rendőrré vagy tűzoltóvá válva vetkőzték le – szó szerint is – a klasszikus férfiszerepek dominanciáját. A női fantáziáknak alávetett macsó megjelenés ugyanis mindössze az előadott show keretében létezett, a magánélet valóságában a kimunkált testű férfiak felelőtlen, élvhajhász gyerekekként jelentek meg a mindennapok során, akik kilátástalanul tengődtek mesterkélt komfortzónájukon kívül. A projekt személyességét erősítette az a tény is, hogy a produceri minőségben szintén közreműködő sztár, Channing Tatum és rendező, Steven Soderbergh saját pénzükből finanszírozták a munkálatokat. A költségvetés több, mint hússzorosát visszatermelő alkotás anyagi bravúrja ellenben elkerülhetetlen folytatásokra sarkallta a befektetőket. Ezek azonban már nem a történet kreatív megvalósítását tekintették a siker fokmérőjének. A Magic Mike XXL javarészt főszereplője imázsára és izmaira épített. A karrierjét maga is táncosként kezdő Channing Tatum karaktere ezúttal mindent maga mögött hagyott, amit az előző rész végére elért, hogy egy utolsó turnéra induljon volt vetkőzőpartnereivel. A sztriptízexpó fináléja felé haladó road movie felvetett ugyan izgalmas gondolatokat utazásnarratívája során, az alfahímek szexuális kiszolgáltatottságának problémái mégis a tárgyiasított testképek magamutogatásába torkolltak. A folytatás fantáziátlanságának hátterében állhat az is, hogy Soderbergh, a sorozat kreatív felelőse ez alkalommal háttérbe húzódott. Helyette állandó producer partnere, a rendezőként nagyrészt tapasztalatlan Gregory Jacobs (Rossz pénz, Dermesztő szél) vette át a film levezénylésének feladatát. A korábbinál jelentősen több, hosszabb és explicitebb erotikus táncbetétet felvonultató produkció viszont továbbra sem okozott csalódást a valószínűsíthetően női célközönségnek. A sztriptízszekvenciák látványdramaturgiájára építő epizód után ugyanakkor újabb bizakodásra adott okot, hogy a trilógia záródarabjára ismét visszatért az eredeti rendező, a kezdetben kizárólag streamingbemutatásra szánt alkotásban pedig annyira bízott a frissen vezetőséget váltott Warner Brothers stúdió, hogy a film végül mozipremiert kapott. Mindezek ellenére a széria mostanra teljesen nézőpontot váltott és a női szemszög érvényesítésén keresztül vizsgálja felül korábbi állásfoglalását az ideális férfiszerepekkel kapcsolatban. A főhős ezúttal nem is annyira a táncpróbák levezénylése miatt elfoglalt Magic Mike, hanem munkaadója, Maxandra. A történet a középkorú nő önmegvalósítása körül forog, ami nagyrészt a film célközönségének romantikus óhajaira szabott általánosítható kívánalmakat tartalmaz: Maxandra gazdag férje utáni örökségét kész maga mögött hagyni egy kisportolt testű, nála jóval fiatalabb férfi őszinte szerelme kedvéért. A cselekmény során megvalósítandó színdarab egy klasszikus, kosztümös színpadi művet formál (elsősorban férfi) meztelenségben dúskáló, kortárs táncrevüvé, ami jobbára a megelőző rész sztriptízexpójának stílusosabb verziójaként működik. Az áthallásos előadás ezenfelül magához a filmhez hasonlóan – a koreográfiák attrakciójellegén túl – a hősnő és a közönség személyes szükségleteiből táplálkozó vízióját fejezi ki. A Magic Mike utolsó tánca úgy elégíti ki nézői igényeit, ahogy a címszereplő (tánc)mozdulatai rezonálnak női partnere vágyaira. A magánéleti problémákra is potenciálisan választ nyújtó produkció szervezése köré épülő narratíva tobzódik ugyan az olyan sokszor látott toposzokban, mint az idegenként az új (szub)kultúrába csöppenő hős beilleszkedésének fordulatai, a szokásostól eltérő helyről beszervezett résztvevők összegyűjtésének montázsa, a bölcs és kedvelhetően mogorva komornyik komikus mellékkaraktere, valamint a korához képest túlérett, okoskodó gyerekszereplő, ezek a klisék mégsem hatnak avíttasnak a film önreflexív humorának köszönhetően. Az Alul semmi extravagáns luxusverziójaként is leírható Magic Mike moziélmény mindazonáltal személyiségtelen biodíszletekké csupaszítja táncosait. A földhözragadt vígjátékklasszikus kényszerből vetkőző, egyszerű munkásaihoz és saját korábbi részeinek identitásválságot átélő karaktereihez képest a Magic Mike utolsó táncának férfiszereplői olyannyira ki vannak szolgáltatva a feministának beállított nézőpont térnyerésének, hogy még csak önálló dialógusaik sincsenek. A jórészt szótlanul vonagló férfitestek a tárgyiasító szemléletmódot fokozzák a végletekig a nemi egyenlőség érzékeltetése helyett a női erő felmagasztosítása nevében. A Magic Mike trilógia zárlata nem érződik ugyan olyan lelketlen iparosmunkának, mint a címében is csupán a méreteket fokozó második epizód, de az első rész személyessége és újszerű gondolatvilága úgyszintén hiányzik belőle. A Magic Mike utolsó tánca tudományos igényű gyereknarrátora mozgáskultúraként és a társas érintkezés egyik összetett formájaként hivatkozik a társadalmi keretben értelmezett tánc jelenségére. Az izgalmas gondolatok mégsem öltenek testet a végső soron konzervatív értékeket hirdető sablontörténetben. Hiszen az érzelmi és szexuális felszabadulást ígérő, női függetlenségért folytatott küzdelmek az igaz szerelem eszményével idealizált, de továbbra is hagyományos családmodellben érnek révbe, ami ráadásul az anyai gondoskodás elsődleges szerepét emeli ki az önmegvalósítás katalizátoraként. A Magic Mike utolsó tánca február 9-től látható a mozikban. 2023. február 9. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/magic-mike-utolso-tanca-kritika
