Több, mint tizenöt éve nem volt angol gólkirálya a Premier League-nek. Négy fordulóval a bajnokság vége előtt úgy néz ki, most lesz. 1999-2000-es évadban Kevin Phillips harminc találatával a frissen feljutott Sunderlandet a hetedik helyig repítette, ő maga pedig elnyerte az európai Aranycipőt. Szinte hihetetlen, de az azóta eltelt években kivétel nélkül légiós támadó hódította el a gólkirályi címet Angliában. Tierry Henry, Didier Drogba, Cristiano Ronaldo, stb., mind klasszis labdarúgók, akik a bajnokság és az angol klubfutball nívóját egekig emelték, de szó, mi szó, a sérülése előtt is már egy ideje a régi önmagát kereső Wayne Rooney mellett hiányzott a szigetországnak egy-két vérbeli hazai gólvágó. A válogatottból mindenképp. Nem figyeltek az intő jelekre Wayne Rooney A még nem is olyan vén Rooney (30 éves) a 2000-es évek legnagyobb angol tehetségének számított. Eredményei önmagáért beszélnek. Ötszörös angol bajnok, Bajnokok Ligája győztes, 109 válogatott meccsen szerzett 51 góljával az angol válogatott gólrekordere. Az egyik, ha nem a legnagyobb aktív angol futballista, de a tény, hogy tizenhét éves kora előtt robbant be a Premier Leaguebe, ahol a kökemény 13 esztendő kicsit megkoptatta azt az átütő erőt, ami a játékát jellemezte.. Merthogy hiába övék az üzletileg legjobban prosperáló liga, ha az 1966-as vb-győzelem és az 1968-as Eb-bronz óta világversenyen érem közelébe sem kerültek. Az angolok immár ötven éve talán mindenki másnál jobban áhítoznak egy sikeres vb-, vagy jelen esetben Európa-bajnoki szereplésre. A futball hazája igen kalandos utat járt be a világ legrégebbi kupasorozata, az FA kupa 1870-es indulása óta. A brit labdarúgás mindig is a világ élvonalába tartozott, hosszú ideig az első számú volt. Végül is ők találták fel a futballt és ebből a felütésből kezdetben mindez kiváltott belőlük egyfajta felsőbbrendű hozzáállást. Voltak ők és mindenki más. Holott már bizonyos Jimmy Hogan a múlt század elején megkongatta a vészharangot, amikor megmondta, tévúton járnak, modernizálni kellene. Hülyének nézték, ezért a Lancashire-i fiatalember 1916-21 között nem hazájában, hanem épp az MTK edzőjeként rakta le a magyar labdarúgás alapjait. Sebes Gusztáv, de még Baróti Lajos is az ő iskolájából élt. A verhetetlennek gondolt szigetországiak számára 1953-ban e tőről fakadva érkezett a kijózanító pofon. Az Aranycsapat jóvoltából. A Száguldó Őrnagy vezetésével az évszázad meccsén vertük 6:3-ra a megszeppent angolokat. A sokk hatására összekapták magukat és bő tíz év múlva csattanós választ adtak az 1966-os hazai rendezésű világbajnokságon, amikor Bobby Moore és a Charlton-fivérek vezetésével, 96 ezer néző előtt, 4:2-re verték a döntőben Nyugat-Németországot. A világsikernek köszönhetően 1964-85 között beköszöntött az angol klubfutball aranykora, amellyel párhuzamosan meglepő módon kínlódott a válogatott. A sorozatos lebőgések mellett (a 74 és 78-as VB-re ki se jutottak) vitathatatlanul egyedülálló balszerencse is kísérte a háromoroszlánosokat. 1986-ban Maradona, az „Isten keze” által, később pedig a döntő pillanatokban többször is büntetőpárbajban maradtak alul világversenyen. 98-as vb után világossá vált, elkerülhetetlen a változtatás. Jött a megoldás, csak nem működött Léptek. Az FA, „The Charter for Quality” címmel új működési mechanizmust dolgozott ki az akadémiai képzésben. Az új módi előnyei ellenére hamar egyértelművé vált: jó, jó, de visszaveti az angol tehetségek fejlődését. Leginkább vitatott szabályában ugyanis 12 éves kor felett akkor igazolhatott le gyermeket a klub, ha lakhelye legfeljebb 90 perc utazásra volt az edzőközponttól. Ez az egyesületek többségének merítési lehetőségeit nagyban behatárolta, hiszen a tengerparti kisebb városok (pl. Portsmouth, Sunderland) erős hátrányba kerültek Liverpoollal, Manchesterrel vagy Londonnal szemben. Az angol utánpótlást sújtó megkötések miatt a klubok inkább a külföldi fiatal tehetségekre koncentráltak. Újabb magyar párhuzamként lásd az MTK-Liverpool együttműködést. A Kánaán ígéretével könnyebb volt elcsábítani Budapestről egy magyar fiatalt, mint bármelyik angol talentumot három várossal arrébb költöztetni. Az FA új akadémiai képzésének hatására, ha közvetve is, de a következő tíz év alatt az angol játékosok aránya a ligában 40%-alá csökkent. Végre a helyes úton? Ezt a tendenciát próbálta megváltoztatni a 2011 október 20.-án elfogadott Elite Player Performance Plan (EPPP). Az FA a korábban hatályban lévő utazás idejétől függő kiválasztási szabályt megszüntette, korszerűbbé tette az edzésmódszereket, a metodikát, továbbá a korábbinál alacsonyabb és fix tarifát állapított meg a fiatalok átigazolásánál (a nevelőklubok, a profi szerződés, a pályára lépés, a válogatottság száma, vagy a továbbértékesítés alapján fix tarifa alapján részesülnek az általuk képzett játékos további hasznából). A szövetség az akadémiákat felszereltségüktől függően négy kategóriába sorolta és a legfejlettebb központok így már az egész országból elhozhatták a legjobbakat. Az európai top bajnokságokhoz képest az angol játékosok aránya a változásoktól függetlenül még mindig kimagaslóan alacsony, de már most érezhető, a korábbinál versenyképesebb futballistákat termel az új rendszer. Nagyobb lett Roy Hodgson szövetségi kapitány merítési lehetősége is. Ha megnézzük az angol válogatott jelenlegi keretét, számos fiatal és nemzetközi szinten is tehetséges labdarúgót találunk. Chris Smalling, John Stones a védelemben, Dele Alli, Ross Barkley a középpályán, Henry Kane, Raheem Sterling a csatár poszton. Ez az új és fiatal generáció meglepő összhangban és eredményesen játszott az elmúlt válogatott meccseken. És ami a leglényegesebb: végre megtalálhatóak a keretben tehetséges, mi több, gólerős csatárok. Nem is egy, mindjárt több is. Ezt pedig Alan Shearer és Wayne Rooney fénykora óta nem mondhatták el magukról az angolok. A válogatott legnagyobb problémája az elmúlt két évtizedben tán épp az volt, hogy ők rendre csak egyedül törtek kapura. Egyikük mellet sem akadt még egy olyan világklasszis támadó, aki megoszthatta volna az ellenfél védőinek a figyelmét és valamelyest levette volna a „mindenképpen nekem kell gólt lőni” terhet vállukról. Alan Shearer 45 éves, 2006-ban a Newcastle Unitedből vonult vissza, ahol tíz év alatt, 303 mérkőzésen 148 gólt lőtt. A válogatottban 63 fellépésén 30 gólt rúgott. Ő volt az 1996-os Eb gólkirálya és bár nagycsapatban soha sem játszott mégis ő tartja a Premier League gólcsúcsát 260 találattal. A nyári Európa-bajnokság rajtja előtt pár hónappal most mindjárt két extra csatáruk is akad az angoloknak. Harry Kane és Jamie Vardy. Két gólkirály jelölt, mindkettő bombaformában. Kane 24 góllal vezeti a Premier League góllövőlistáját alig megelőzve a 22 gólos Vardyt. A gólérzékenységen, mint közös ponton túl két teljesen más stílusú és képességű labdarúgókról van szó. Az idősebb, 29 éves Vardy hetedosztályból induló tündérmesébe illő történetével könnyen elnyeri a futballszeretők szimpátiáját. Gyors, agresszív, ziccereit jó százalékban értékesíti, de kétségkívül kevésbé pengés, mint Harry Kane, aki már az új korszak nevelése. A még csak 22 éves csatár elképesztő csavarásai és remek helyzetfelismerő képessége mellet kiválóan lép vissza a labdáért és korát meghazudtoló játékintelligenciával rendelkezik. Mindkettőjükre hatalmas szüksége van Angliának. És akkor még nem beszéltünk a mellettük bevethető Theo Walcott, Danny Welbeck, Daniel Sturridge hármasról. A nyári Európa-bajnokságon ez a támadóötös lehet egy régóta várt angol siker letéteményese.
