2021 Július Foglalkozása: Bosszúálló – Fekete Özvegy

Foglalkozása: Bosszúálló – Fekete Özvegy



A Marvel még mindig nem tudja pontosan, hogyan kezelje a női szuperhőseit, a Fekete Özvegyben viszont megtette az első lépést a jó irányba, miközben biztosította a Scarlett Johansson Natasha Romanoffjának az őt megillető lezárást.

Éveken keresztül a Marvelnek csupán egyetlen női szuperhőse volt: Fekete Özvegy, a Bosszúállók eredeti hatosának tagja, a szuperkém, aki kiválóan verekszik és lő, de amúgy semmilyen emberfeletti képessége nincsen. Nagyon fontos tagja az MCU-nak, de ennek ellenére a filmek során pontosan olyan volt, mint a szuperképességei: semmilyen. Nem azért, mert Scarlett Johansson nem próbált volna meg mélységet vinni a karakterbe – mikor a Bosszúállók: Ultron korában elmesélte Bruce Bannernek, hogy meddővé tették, az alakításának köszönhetően Natasha mintha elkezdett volna leválni a képregény lapjairól, ahogy akkor is, mikor a társait siratta meg a Végjátékban.

Csakhogy a probléma az, hogy Natashának alapvetően nincs személyisége.
Ő is amolyan Marvel Kapitány-szindrómában szenved: nagyon kemény csaj, akinek minden szituációra van egy szarkasztikus beszólása. Ebből is látszik, hogy a Marvel eddig nem nagyon tudott mit kezdeni a női szuperhőseivel – a DC ebben lekörözte őket: nem véletlenül lett sikeresebb a Wonder Woman a Marvel Kapitánynál annak ellenére, hogy a folytatással már csúnyán elvéreztek –, azonban úgy tűnik, hogy az MCU-nál a 4. fázisban ezen változtatni szeretnének.



A sort minden szempontból a WandaVízió nyitotta meg, amiben Elizabeth Olsen Wandája végre legalább megközelítően olyan összetett karakter lehetett, mint mondjuk egy Tony Stark. Valami hasonlót kíséreltek meg a Marvel első női szuperhősének régóta esedékes önálló filmjében is, a Fekete Özvegy pedig azt biztosan elérte, hogy legyen egyáltalán valamilyen a főszereplője. Érdekes párhuzam, hogy a Marvel egyelőre csak úgy tudta mélységgel felruházni a női főhőseit, ha azok veszteségét mutatja be: Wanda a sorozatában Víziót, míg Natasha egyszerre két család széthullását is gyászolja. Bár talán a hasonló megközelítés mégsem olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a sorozat kreátora, illetve a film egyik írója ugyanaz a Jac Schaeffer volt.

Tudjuk azt is, hogy a Marvel a gyász témáját hibátlanul képes ábrázolni: a Bosszúállók: Végjátékkal egy egész történetet erre húztak fel. Sőt, úgy tűnik, a Marvel számára ez a toposz jelenti a legkönnyebb utat az érzelmek felé. Mert – mint mondtuk – az MCU-s pályafutása során, Natashát a társai, illetve a nőisége elvesztésének ábrázolásával voltak képesek egyáltalán kimozdítani a kétdimenzió fogságából, ezért

nem csoda, ha az önálló filmjében is a gyászt választották személyiségépítő eszközül.
A Fekete Özvegy az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei után játszódik, amikor a kémnőnek menekülnie kell a Szokóviai egyezmény megszegése miatt. A bujkálás ugyan nem jelent gondot a számára, az érzelmeivel viszont már nem igazán tud mit kezdeni: kétségbeesetten szeretne egy családhoz tartozni, amit odáig a Bosszúállók csapata jelentett a számára – akik után a történet során folyamatosan vágyódik. A feloszlásuk pedig nemcsak egy fájdalmas veszteség Natashának, hanem egyúttal egy szomorú emlékeztetőként is szolgál számára, mivel a gyermekkorában egyszer már átélte mindezt.



Tinédzserkora elején ugyanis Ohióban élt az anyjával (Rachel Weisz), apjával (David Harbour) és a kishúgával (Florence Pugh) – már ahogy azt az amerikai kormány hitte. A valóságban azonban a Foglalkozásuk: Amerikait idéző látszatcsalád voltak ők, beépült KGB ügynökök, akik egy három éven át tartó küldetésen vettek részt, mígnem lebuktak és el kellett menekülniük az országból. Ekkor elszakították őket egymástól – ami a kislányokat látszólag jobban megviselte, mint a felnőtteket –, Natashát és a „kishúgát”, Yelenát pedig kiképezték kémnek. Egészen pontosan Özvegynek, melynek folyamatát a Foglalkozásuk: Amerikai főcímmontázsának meghosszabbított változatában mutatták be. Merthogy Fekete Özvegynek lenni nem egy egyszemélyes hadsereget jelent – mint amit Nat képviselt eddig –, hanem azt, hogy egy világméretű társaság tagja vagy.

Ezek az elveszett lányok, akiket az úgynevezett Vörös Szoba vezetője, Dreykov (Ray Winstone) rabolt el és formált a maga képére, az évtizedek során több ezren lettek. Ám egyikük sem igazán ura a saját döntéseinek. Egyeseket, mint Natashát, pszichésen törtek meg, míg a Yelenához hasonló lányokat (az új generációt) már kémiailag befolyásolják – ők azok, akiket teljesen megfosztottak a szabad akaratuktól.

A rendező, Cate Shortland pedig kifejezetten fókuszba helyezte a testük feletti kontrollt elvesztett nők történetét,
akiknek egytől egyig eltávolították a méhüket a Vörös Szobában. Shortland kicsit sem félénken közelíti meg a témát: Yelena megrázó részletességgel és még sokkolóbb rezignáltsággal megy bele a brutális részletekbe. Mindez pedig nyilvánvaló, ám egyúttal mégis cinikus allegóriája a nők önrendelkezési jogát szabotálni kívánó – többek között – abortuszellenes mozgalmaknak.



A lányok „felszabadítását” Yelena érzi első számú feladatának, ám ehhez hamarosan Nat is csatlakozik. A két nő újra egyesülésekor pedig a Fekete Özvegy kémfilmből marveles akciófilmmé válik – igaz, az egyetlen valódi emberfeletti képességekkel rendelkező személy csak a szovjet szuperkatona, a David Harbour által alakított Vörös Őr, aki olyan remek humorforrás, mintha Taika Waititi vette volna kezelésbe.

Az egyébként észrevétlen tónusváltás és a vele együtt érkező biztonsági játék azonban nem tett jót a produkciónak.
A WandaVízió által megkezdett és a Loki által tökéletesített vérfrissítés helyett így csak egy A Sólyom és a Tél Katonájánál kicsivel eredetibb végeredményt kaptunk.

Ebben viszont olyan részletek segítenek a Fekete Özvegynek, mint például az az önreflexió, amit Yelena karaktere képvisel a Nattel való találkozásától fogva: Florence Pugh láthatóan kéjes élvezettel cukkolja Johansson jellegzetessé vált „szuperhős-landolását” – hogy Deadpool szavaival éljünk – a film pedig gyakorlatilag beismeri, hogy Natasha Romanoff karakterét a Marvel csak biodíszletnek használta, akinek annyi feladata volt, hogy dögös legyen. Ezen az önálló mozija viszont végre változtat: a kosztümök sokkal inkább funkcionálisak, mintsem szexik, és végre Johanssonak sem lóg folyton a szemébe a haja.

Natasha úgy maradhatott meg a kőkemény szuperkémnek, akit eddig megismertünk, hogy közben megmutatta a sebezhető oldalát – így többé már nemcsak egy veszélyes nőt láthatunk, hanem egy azonosulásra alkalmas személyt. Ez pedig nemcsak a nézők javára válik, hanem Natére is, aki a film végére megtanulja, hogyan engedjen magához közel másokat, és így azzá a hőssé válik, akinek ezáltal a vormiri önfeláldozása még megrázóbb lesz.

A Fekete Özvegy megadja azt a lezárást, amit Natasha Romanoff és Scarlett Johansson megérdemeltek, és a búcsút, amire a nézők vágytak.
Eközben pedig ügyesen köti össze a rég és új Marvel produkciókat egymással (csak annyit mondunk: Budapest), valamint vezeti be az új generációt Florence Pugh Yelenájának személyében, akiből reméljük, még többet láthatunk a jövőben. Mert Pugh-t generációjának egyik legtehetségesebb színésznőjének tartjuk, Yelenában pedig megvan a potenciál arra, hogy az MCU összetett és érdekes női szuperhőse legyen.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/fekete-ozvegy-kritika