2024 November Fognak-e Istenen az észérvek? – Eretnek

Fognak-e Istenen az észérvek? – Eretnek



Az Eretnek szinte tökéletesen lövi be a „plázathriller” és a tartalmasabb művészhorror metszetét. Noha a végére kissé a két szék közé esik, ám így is az év egyik legszórakoztatóbb horrorfilmje. Már csak Hugh Grant fantasztikus alakítása miatt is.

Tavaly érkezett a hír, hogy napjaink egyik legismertebb és leginkább elismert szerzői filmes stúdiója, az A24 a jövőben szélesebb közönséget célzó műfaji filmekkel bővítené a kínálatát. Az Eretnek képében pedig meg is érkezett ennek a „mainstreamesedésnek” az első fecskéje. Persze az A24-től eddig sem állt távol a horror. Sőt, éppen ellenkezőleg! Hiszen a stúdió legnagyobb kritikai és közönségsikereinek jelentős része éppen horrorfilmekből tevődik össze. A boszorkányra, az Örökségre vagy éppen az It Comes At Night-ra gondolok. Ezek a filmek nemcsak a stúdiónak hoztak ismertséget, hatásukra született meg a „poszt-horror” műfaji fogalma. És elindult arról a diskurzus, hogy ezek a társadalmilag tudatos, komoly drámai tartalommal bíró alkotások egyáltalán beleférnek-e még a hagyományos horror kereteibe, vagy már túllépnek azon.


Hogy az Eretnek egy visszalépés a befogadhatóbb, csúnya szóval élve „plázahorrorok” felé, már az alkotópároson is érződik. Hiszen bár a fenti filmek sok szempontból különböznek, közös bennük, hogy abszolút szerzői filmek. Morózus, komor és formabontó mozgóképek, amelyek feszegetik a műfaj határait. Ezzel szemben az Eretnek mögött az elmúlt évek egyik legsikeresebb horror franchise-át, a Hang nélkült kiagyaló Scott Beck és Bryan Woods párosa áll. Tavalyi rendezésük, az Adam Drivert dinók közé dobó 65 szótári példája lenne a művészfilm fogalmának abszolút ellentétére. Most lehetne siránkozni, hogy így vesznek el a nagyok! Hogy az ő leszerződtetésükkel az A24 is elkurvult. Leomlott az igazi filmművészet utolsó bástyája. Satöbbi. Csakhogy az a helyzet, hogy az Eretnek egészen marha jó.

Nem pusztán a Beck-Woods-duó eddigi legjobb rendezése (és filmje), hanem közel példaértékű darabja annak, hogy miként lehet összeházasítani a komolyabb témákat, a szerzői mentalitást a kommersz húzásokkal.


Barnes (Sophie Thatcher) és Paxton (Chloe East) nővér napja épp úgy telik, ahogy a mormon misszionáriusoké általában szokott. Állhatatos kitartással, de különösebb siker nélkül próbálják terjeszteni az Úr igéjét. Ám fáradtságukért cserébe jobb esetben csak közönyt, rosszabb esetben pedig megaláztatást kapnak. Egészen addig, amíg be nem csengetnek a kedves Mr. Reedhez. A férfi szokatlan érdeklődéssel fogadja a hittérítőket, ám a beszélgetés gyorsan egészen más irányt vesz, ahogy megfordulnak a szerepek. A hívővadász lányok pedig egészen hamar kénytelenek rájönni, hogy itt most ők eshetnek a térítés áldozatává.




A hit és annak mibenléte a horror egyik legősibb témája, mégis kevés alkotás tud vele érdemben mit kezdeni. A legtöbb vallásos horror pusztán csak a legelcsépeltebb külsőségeit veszi át a kereszténységnek. Felhasználja a római katolikus szimbólumokat, mert azokat az átlag mozinéző is felismeri és érti. De többnyire nincsenek igazán új, vagy releváns (vagy bármilyen) gondolatai a vallásról, vallásosságról, egyházról. A keresztény tematikájú horrorfilmek túlnyomó többségét kitevő, tucatszámra készülő ördögűzős/démonidézős filmek a tartalom terén immár fél évszázada képtelenek felnőni Az ördögűző szintjéhez. Ezen az Eretnek sem fog feltétlenül változtatni, de nem is gond. Már csak azért sem, mert a Beck-Woods páros egészen más szemszögből, más mechanizmussal közelíti meg a témát.

Az Eretnek egy, a maga módján meglepően formabontó és újszerű darab. Mondhatnánk azt, hogy valójában egy intellektuális diskurzus-horror.
A legtöbb vallásos horrorral ellentétben a főszereplő mormon térítők ez esetben nem holmi démonnal vagy lakossági sátánnal kerülnek szembe, hanem minden keresztény valódi rémálmával: egy értelmiségi ateistával. Az Eretnek első kétharmada ugyanis szinte mellőz minden klasszikus horroreszközt. Persze a „valami itt nagyon nincs rendben” hangulat végig benne van a levegőben. Az alkotópáros pedig mesterien is fokozza a főszereplő lányok és a kezdetben joviális tanár bácsinak tűnő Mr. Reed interakcióinak kínosságából eredő feszültséget. Ám igazi, hagyományos értelemben vett horrorszituáció egészen a film feléig nem történik. Addig ugyanis (és igazából azt követően is) Mr. Reed nem testi erőszakkal (vagy más klasszikusan félelmetes eszközzel) kínozza vendégeit, hanem érvekkel.


Az Eretnek első fele tulajdonképpen Hugh Grant karakterének magánshow-ja. Szenzációs és sokáig kifejezetten meggyőző kiselőadás a vallás(ok) hazugságáról és arról, hogy az egyházak tulajdonképpen nem mások, mint feliratkozókat gyűjtő óriásvállalatok. Vitaklubosoknak mondhatni kötelező tananyag lehetne az Eretnek. Ugyanis azzal a lendülettel és retorikai készséggel, amit Hugh Grant itt prezentál, elnöki vitát lehetne nyerni. Nem kizárólag, de nagyon-nagyon jelentős részben az ő érdeme az, hogy a film annak ellenére is elképesztően lebilincselő, hogy sokáig nem sok minden történik benne. Csak egy középkorú férfi igyekszik meggyőzni két fiatal lányt arról, hogy talán vásári butaság az, amiben egész életükben hittek. A rendezőpáros egyik nagy érdeme, hogy a már-már színházi, egyhelyszínes, kamaradrámaszerű cselekményét kifejezetten feszesen és nagyszerű tempóval prezentálja. Sőt az A24-re jellemző szerzői horrorfilmekhez képest az Eretnek ritmusa egy valóságos ámokfutás.

Grant pedig egészen szenzációs.
Alakítását jellemzi a karakterhez illő színpadiasság, de sosem ripacs módon pörög. A színész elképesztően meggyőző modorban prezentálja az eddigi karrierjében nem igazán látott sötét oldalát. Mintha mindig is pszichopatákat játszott volna. A film pedig nagyon szépen ki is használja, hogy mennyire szokatlan a nézőnek egy ilyen szerepben látni őt. Scott és Beck finoman építik a feszültséget, okosan adagolják az információkat. És hagyják, hogy minket is átverjen és meggyőzzön Grant kedves sármja. Még akkor is, amikor már egészen fura kérdéseket kezd feltenni a főszereplőknek. Egyszerűen elhisszük, hogy talán tényleg csak egy jót szeretne vitázni. És még akkor is meg tud minket győzni az igazáról, amikor már teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy ártatlan, baráti szópárbaj.

Feljegyzendő, hogy az antagonista egészen populista érveket használ, amelyeknek mélysége nem igazán megy túl a Reddit ateista fórumának okfejtésein:
például hogy a kereszténység számos szimbolikus eleme több korábbi vallásban is megtalálható. Grant azonban így is tökéletesen formálja meg a nárcisztikus racionálist, aki a legnagyobb magabiztossággal és önhittséggel tudja állítani: ő átlát a szitán. Őt nem lehet megvezetni.


Épp ezért kár, hogy a másik oldalt már nem tudja ilyen erősen prezentálni a film. Noha az Eretnek érezhetően nem vallásellenes, mégis a főszereplő lányok oldalát sokkal kevésbé tudja meggyőző, szóbeli érvekkel képviselni. És ez inkább az írók, mint a színészlányok sara. Kicsit olyan, mintha az írók nem tudták volna, hogy hogyan lehet és érdemes a vallás és a hit fontossága mellett érvelni. Nem igazán tudják rá felhívni a figyelmet, hogy Grant karaktere eleve ott követi el a hibát, amikor racionális érvek és bizonyítékok mentén keresi Istent. Noha a film végül nem is így próbálja alátámasztani a hit/vallás létjogosultságát, ám néhány erősebb ellenérv – ami jobban rámutat Reed szemléletének cinizmusára és hiábavalóságára – elfért volna. Főleg mert amit az egyházakról állít, abban bőven van igazság. Épp ezért jobb lett volna, ha az antagonista egy erősebb intellektuális kontrasztot kap.

Ironikus módon az Eretnek éppen akkor kezd veszíteni az erejéből, amikor belépnek a képbe a klasszikus horrormegoldások.
Azok jelentős része ugyanis sokkal kiszámíthatóbb és kevésbé újszerű, mint az odáig vezető út. Hogy egy tipikus horrorfilmes deus ex machina fordulat oldja meg a helyzetet, egészen ironikus lerombolása az antagonista érvelésének. Ugyanakkor közben sajnos kissé kiábrándítóan ismerős és – a film korábbi ötletgazdagságához mérve – kissé fantáziátlan finálé. Ezt a sztorit ugyanis sokkal egyedibb, vadabb irányokba is el lehetett volna vinni. Akár a cinizmust, akár a spiritualitást választják az írók.

Ám ez a sajnálkozás inkább csak annak köszönhető, hogy a film első fele túlságosan is magasra dobja fel a labdát, amit végül az írás terén nem sikerül lecsapni. Kivitelezés szempontjából azonban nem lehet ilyen panaszunk.

Az Eretnek elképesztően jól néz ki. Nemcsak szép, de hemzseg a szenzációsan kreatív és okos vizuális megoldásoktól.
Van benne egy annyira, agyzsibbasztóan jó átmenet – a karakter bemegy valahova és egy szenzációs, vágás nélküli perspektívaváltással felbukkan valahol egészen máshol –, hogy legszívesebben állva, ujjongva tapsoltam volna. Mindez talán nem meglepő, lévén, hogy a kamera mögött Park Chan-wook állandó operatőre Chung-hoon Chung (Oldboy, A szobalány) áll. Grant mellett egyértelműen az ő munkája a film legerősebb eleme.

Dacára a második félidő elhasználtabb megoldásainak és az ezekből fakadó sematikus lezárásnak, az Eretnek egy izgalmas és stílusában meglepően tartalmas alkotás. Még ha nem is aknázza ki a témában rejlő minden pro és kontra potenciált, végig hátborzongatóan szórakoztató. Grant frenetikus alakításának, az okosan épített feszültségnek és a szenzációs képi megoldásoknak köszönhetően az év egyik legkellemesebb horrormeglepetése. Ha ezt jelenti az A24-nél a mainstream vonal, akkor bőven megnyugodhatunk: nincs veszve a filmművészet.

Az Eretnek november 21-től megtekinthető a hazai mozikban.

2024. november 25.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/eretnek-kritika