Az igaz történetből írt sztori alapján Laurel Hester nyomozó (Julianne Moore) rendőrtársai között (akik egytől egyig férfiak) napi szinten küzd az elfogadásért, hogy nő létére egyenértékű nyomozónak tekintsék. Szerencsére nyomozótársa, Dane (Michael Shannon) támogatja ebben és Laurel karrierje, ha lassan is, de szépen halad előre, mindössze annyi a problémája, hogy magányos, mivel fél tőle, hogy ha munkahelyén kiderül leszbikussága, az még inkább hátráltatni fogja törekvéseiben. Megismerkedik viszont a nála néhány évvel fiatalabb Stacie Andree-val (Ellen Page), aki a sztereotipikus leszbikus karakter: motorokat és autókat bütyköl, farmerben és ujjatlan ingben jár, rövid a haja, le se tagadhatná leszbikus mivoltát, nem is szenved ettől annyira, mint Laurel. A két nő egymásba szeret, összeköltözik és – jobb híján – bejegyzett élettársi viszonyba kezdenek. Eddig a pontig egy szimpla szerelmes filmet nézünk két ember megismerkedésétől az összeköltözésig. Az élet viszont igazságtalan: Laurelnél rákot diagnosztizálnak, körülbelül egy éve van hátra. Egyetlen dolgot szeretne csak, hogy halála után a huszonhárom év rendőri szolgálatért kapható nyugdíját Stacie kapja meg, ahogy kollégái feleségei is megkapnák ugyanilyen esetben. Ez viszont az év polgárjogi vitáját eredményezi, ugyanis a város önkormányzatának vezetői – akiknek dönthetnek Laurel mellett és ellenében is – mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a nyugdíj a városháza zsebében maradjon. A film innentől a harcot mutatja be a testület és a Steven Goldstein (Steve Carell) vezette, Laurelt támogató szervezet között. Betekintést nyerünk többek között a támogató szervezet működésébe és a testületen belüli személyes vitákba. A történet ugyan botegyszerűségű, és kellőképpen szorul bele giccs, mégis fontos dolgokra mutat rá a film, minthogy 2015-ben (a film akkor készült) még mindig téma, hogy ugyanannyi joga van-e egy LMBTQ embernek, mint nekem, aki heteró vagyok. Szem nem marad szárazon, annyi bizonyos, sok esetben viszont ez nem a történet szívfacsaró jellegéből adódik, hanem a pátoszból, amit úgy zeneileg, mint képileg nem kicsit tolnak túl. Összességében nézve viszont még így is fogyasztható a film, pláne, hogy a mellékszereplők viszonyai a homoszexualitással mozaikszerűen próbálják kirajzolni a téma minél szélesebb spektrumát. A főszereplők – Moore és Page – nagyon szép párt alkotnak, értik, ismerik, megélik a karaktereiket, és ez kifejezetten erős része a filmnek. A Dane-t játszó Shannon fontos mellékszereplője lesz a történetnek, mivel a legnagyobb változás benne megy végbe, ráadásul mint nyomozótársa a végsőkig kitart Laurel mellett. Aki viszont egyértelműen a legüdébb színfoltja a filmnek, az Carell. Karaktere hiteles és mégis karikatúra-szerű tükörképe a melegjogi aktivistáknak, akiktől a hivatali arcok joggal tartanak olykor-olykor. Ezt a filmet azoknak ajánlom, akik szeretnének megismerkedni a homoszexualitás jogi/politikai vonatkozásaival és/vagy azoknak, akik szeretik a szomorú szerelmes filmeket. Giccs-szinten is csak annyira kell számítani, amennyitől már elkezdünk érzelmesen pityeregni. Freeheld (2015), amerikai életrajzi dráma, 103 perc – 7/10
