2025 November Friss vér – Predator: Halálbolygó

Friss vér – Predator: Halálbolygó



Dan Trachtenberg továbbra is rendületlenül tolja a Predator-franchise szekerét, és egy hétéves szünet után a mozivásznakra is visszavezette a szériát. A Halálbolygóban megfordulnak a szerepek, és egy idegen vadásznak kell Schwarzi módjára túlélnie egy minden bokorban veszélyt rejtő planétán.


Mint minden nagy klasszikusnak, így az 1987-es, Ragadozó című John McTiernan mozinak is híresen problémás volt az elkészülte a dzsungelben zajló katasztrofális forgatástól a pénzhiányon át az eredeti idegent megformáló Jean-Claude Van Damme kirúgásáig, akinek a karakterét helyben kellett újragondolnia a legendás látványtervezőnek, Stan Winstonnak. A projekt eredetileg egy „Rocky az Alien ellen” viccből indult ki és a forgatás alatt is egy jobb esetben felejthető B-film ígéretét rejtette magában, viszont az utókor már egy vitathatatlan klasszikusként tartja számon McTiernan akcióhorrorját. Nemcsak a filmtörténet egyik legikonikusabb mozis figuráját teremtették meg Winstonék a Predatorral, de a filmes műfajötvözés egyik legjobb példájává is vált, amiben mesterien vezetik be a 80-as évek muszklis macsó akcióhőseit egy kegyetlen horrorba, aminek végén ironikus módon Arnold Schwarzenegger válik az ügyeletes final girllé, és izmai helyett az eszét kell használnia, hogy túlélje a találkozást az idegen vadásszal.

Meglepő, hogy a sikert követően elsősorban az alternatív médiumok területén, könyvek, képregények és videójátékok formájában kezdték továbbfűzni a Predator mitológiát, mozis fronton viszont csak sokéves kihagyásokkal készültek újabb felvonások, elég hullámzó minőségi görbén.
A Ragadozó 2. ugyan elég elmésen egy betondzsungelbe helyezte át a Predatort, de már csak az utókor ismerte el az akciófilmet egy több mint korrekt folytatásként. Az Alien vs. Predator mozik az akkoriban népszerű képregénysorozatot lovagolták meg, de csupán egy tűrhető és egy botrányos megítélésű trashfilmet hoztak ki a Halál és a Ragadozó összecsapásából. Robert Rodriguez és Antal Nimród a Ragadozókkal már 2010-ben elkalauzolt egy csapat földi harcost egy idegen halálbolygóra, de a szolid sikerrel közelébe se értek az Alien hasonszőrű folytatásához. Végül az eredeti film egyik nagypofás mellékszereplőjét megformáló Shane Black gondolta újra a koncepciót egy hozzá passzoló humoros buddy movie-ként, de az identitászavaros forgatókönyv és a rengeteg stúdió által követelt utóforgatás miatt a Predator – A ragadozó című katyvasz akkorát bukott, hogy sírba is tette a franchise-t egy időre.




Csakhogy felbukkant a színen a Cloverfield Lane 10. rendezője, Dan Trachtenberg, aki egyszemélyben lehelt új életet a franchise-ba a Préda című felvonással,
amelyben a komancs lány, Naru került szembe egy Ragadozóval. Trachtenberg egyedülálló módon húzta ki a több évtizedes posványból a Predatort, amihez egész egyszerűen csak arra volt szükség, hogy megnézze, mégis mitől működött annyira mesterien az 1987-es eredeti, és a formulát beleinjektálja a saját indiános ötletébe. Amíg más alkotók csupán egy személyiség nélküli, menő páncélokban pózoló idegen szörnyet láttak a predatorokban, akiket elég bedobni egy történetbe, mint leölendő gonoszokat, addig Trachtenberg a saját főhőseihez igazította őket, így valódi, egyenrangú ellenféllé váltak, és legyőzésük valóban olyan teljesítménnyé alakult, amivel a karakterek is érdemben tudtak fejlődni, és túllépni saját korlátaikon. Ezért is árnyalta tovább a rendező idén nyáron a koncepciót a Predator: Gyilkosok gyilkosa című animációs antológiával, amiben a történelem három különböző harcosa mérettette meg magát a yautjákkal.

A történelem underdog harcosai és a Predator mitológia egyre erősebb kibontása után azonban a következő logikus lépés az lett, hogy egy yautja váljon protagonistává.
A Predator filmek történetében először ugyanis a Halálbolygóban nem egy emberi harcos áll a középpontban, hanem egy fiatal yautja vadász, Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi), akit apja ki akar végezni gyengesége miatt, ezért miután megölte az őt védő testvérét, elküldi lényegében meghalni a Genna nevű bolygóra, ahova csak a legmerészebb vadászok látogatnak el. Dek apja iránti bosszújából és egyben saját magának is bizonyítva elhatározza, hogy levadássza a planéta leghalálosabb élőlényét, a Kaliszkot, de kalandja összehozza egy sérült, szintetikus Weyland-Yutani androiddal, Thiával (Elle Fanning) akivel össze kell fognia, ha túl akarja élni a küldetését.


Dek protagonistává tétele két szempontból is remek döntés: egyrészt az Alien mellett a Predator is egy olyan horrorkarakterré vált, aminek elképesztő népszerűsége rég kiölte a lényből a horrorfaktort, így már nem igazán lehet egy fenyegető mumusként prezentálni. Másrészt pedig minden eddigi film a ragadozók elpusztításával ért véget, így mindenképp érdemessé vált megismerni a híres vadászataikat, amik messze nem olyan egyszerűek.

A Halálbolygó (angolban Badlands) alcímű fejezetben a fiatal Deket követve betekintést nyerünk a yautja hitvallásba és a vadászathoz fűződő viszonyukba, miközben a főhősnek egy ellenséges környezetben kell prédából valódi vadásszá válnia.
Ezzel pedig a sorozat végre tudott egy olyan radikális, de sikeresen megvalósított szemléletváltást hozni, mint amit James Cameron tett az Alien és a Terminátor folytatásaival. Persze Trachtenberg akármennyire profi rendező, azért nem egy Cameron, de okosan lopott a filmjeiből olyan ötleteket, mint a negatív karakter hőssé emelése, illetve az akció és humor ízléses keverése. Sőt az Alien-univerzumból is átemelt olyan elemeket, mint az androidok, no, meg a munkarakodó, amit ismét nem rendeltetésszerűen használnak.


Az erősen maszkulin, heavy metal nyitány egy yautja párharccal, testvérhalállal, a bolygóra való lezuhanással és annak felfedezésével egyetlen emberi szó nélkül egy élőszereplős Tartakovsky-mesét juttathat eszünkbe. Azonban később beáll Dek mellé ellenpontként Thia, a félbeszakított android, aki bolondos személyiségével és okoskodásával eleinte idegesíti a fiatal yautját, de hamar rájön, hogy eszközként legalább akkora szüksége van a lányra, mint neki rá, így közösen folytatják a kalandot.


Innentől pedig az addig inkább komor hangulatot élvezetesen rázza fel önfeledt pozitivitásával és humorával Elle Fanning, aki egyértelműen a film legfőbb erénye.
Nemcsak iszonyat menő, hogy a Neon démon, az Érzelmi érték és hasonló alkotások fiatal csillaga olyan erősen geek projektekben is szerepet vállal, mint a Death Stranding 2 vagy most a Halálbolygó, de ráadásul még fantasztikusan is áll neki a helybenhagyott szintetikus karakter. Ugyan eleinte inkább egy manic pixie dream droidként funkcionál, de idővel mélyebb rétegeket is kap a kapcsolata Dekkel, akivel közösen a vállalat szolgálatában álló, szintén Fanning által játszott nővérével, Tessával is fel kell venniük a harcot. Ugyanakkor a bosszúszomjas, bizonyítani vágyó Dek nem éppen egy túlgondolt figura, de az eddigi predatorok fényében még így is egy igazán szimpatikus és azonosulásra érdemes hős, aki egy komoly karakterfejlődésen is átesik. A toxikus maszkulinitás által uralt apafigurától szabadulva a film végére nemcsak egy érző, más fajhoz tartozó lényekkel bajtársiasságot kötő harcos lesz, de idegen vadászként is bizonyít. Ez pedig nemcsak abból a szempontból unikális, hogy egy eddig csak negatív szerepben feltűnő, rusnya anyaszomorítóval mesélnek el egy hasonló karakterutat, de korunk Andrew Tate-jei által mérgezett férfiképpel is teljesen szembemegy az a szemlélet, hogy egy igazi harcosnál az empátia és az érzékenység nem hátrány, hanem előny.

A rendező korábbi munkáin is erősen érződtek a videójátékos áthallások, de eddig itt kaptak a legnagyobb szerepet.
Az egész alaphelyzet egy tökéletes alapanyag egy nyíltvilágú, túlélős sandbox kalandjátékhoz, amiben az alapfegyverek elvesztése után a környezetet felismerve kell a főszereplőnek legyőznie a bolygó halálos lényeit, miközben a bajtársunk hozzánk kötözve ad tippeket a továbbjutáshoz, és bizonyos részeken boss harcok is színesítik az összképet. Az egészhez pedig hozzájárul a Genna, aminek felszínén nemcsak az újkori Star Wars-filmeket is megszégyenítő lényeket álmodtak meg, de a bolygó flórája és faunája olyan veszélyesre is sikerült, hogy még az ártalmatlannak tűnő hernyók is kézigránátokként funkcionálnak. A Genna lényegében egy halálosabb Pandorának felel meg, és egy folyamatosan megújuló, izgalmas helyszíne a cselekménynek. A kreatív miliő pedig kiegészül Jeff Cutter dinamikus operatőri munkájával, Sarah Schachner és Benjamin Wallfisch vad zenéjével, Trachtenberg tapasztalt akciódirigálásával és a látványos setpiece-ekkel – közreműködésükkel a Halálbolygó az év egyik legélvezetesebb popcorn mozijává válik.

Természetesen nem tökéletes az összkép.
Trachtenberg láthatóan imádja ezt a világot és a karaktereit, akikkel nem fél viccelni, de azért néhány poén már belecsúszott az idétlenségbe (leginkább Bud figurája), és arról se tud leszokni, hogy ne egy folytatásra kihegyezett cliffhangerrel zárja le a filmjét, hanem egyszerűen hagyja lekerekítve a sztorit. A Préda és a Gyilkosok gyilkosa nyitott vége után ez már talán túlzás, még akkor is, ha vannak tervei a folytatásra. Továbbá hiába vannak brutálisabbnál brutálisabb kivégzések a filmben, de mivel egyetlen emberi szereplő se jelenik meg, így ezek az akciók néha kicsit súlytalannak érződnek. Cserébe viszont megkapta a film a PG-13-as (nálunk 16-os) besorolást.

Most már világos, hogy Dan Trachtenberg három év alatt többet tett a Predator brandért, mint mások az elmúlt 35 évben, és még tovább tágította az univerzum határait a Halálbolygóval, ami simán odatehető a legjobb felvonások mellé. Tapasztalt fanoknak és új belépőknek is remek időtöltés, és nemcsak az új Avatarra várva jó program, de önmagában is egy mocskosul szórakoztató akció-sci-fi móka.

A Predator: Halálbolygó november 6-tól látható a mozikban.

2025. november 6.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/predator-halalbolygo-kritika