Akasztás, máglyahalál, testi fenyítés vagy száműzetés - a törvény szigora alól az állatok sem vonhatták ki magukat. Tudunk felmentő ítéletről is. Nehéz objektívan megítélni, mi legyen egy emberre támadó állat sorsa. Talán még a vadonban emberevővé vált ragadozók esete a legegyértelműbb: a legtöbb esetben legyengült, sérült, beteg állatokról van szó, amelyek a könnyű zsákmányt választják. Kilövésükkel szinte biztosan emberi életeket mentenek meg. Az állatkerti állatokkal már más a helyzet, ők természetellenes, zavaró, idegen környezetben kényszerülnek élni, szinte törvényszerű, hogy egyszer-egyszer elszakad a cérna. A biztonság kizárólag az ember felelőssége, de sokszor rájuk is halál vár egy támadás után. Ezért is jó hír, hogy nem altatják el Ozt, a szumátrai tigrist, amelyik múlt héten megölte gondozóját egy új-zélandi állatkertben. Az állat csak természetes ösztöneinek engedelmeskedett, és nem jelent nagyobb veszélyt a dolgozók számára, mint amennyivel a ragadozók ellátása egyébként is jár – áll az indoklásban. És azt most hagyjuk is, amikor kutya esik neki az embernek. Akasztófán végezte a gyilkos disznó Még ma sem tudunk ezekkel mit kezdeni, a középkor emberének hozzáállása azért mégis furcsa. A “gyilkos állatokat” bíróság elé állították, és annak rendje-módja szerint ítélkeztek felettük. Mint 1492-ben Clermontban, amikor egy disznó várta az ítéletet az apátság börtönében. Gyilkossággal vádolták, egy marhapásztor kisfiának megölésével. „Húsvét napjának reggelén, miközben az apa a marhákra vigyázott, az anya pedig éppen Dizy faluban tartózkodott, a csecsemőt magára hagyták bölcsőjében, a nevezett disznó pedig a nevezett időben bement a nevezett házba, eltorzította a nevezett kisfiút, megette az arcát és a nyakát, aki [a kisfiú] a harapások és a csonkítások következtében távozott az élők sorából” – idézi a Múlt-kor.hu. A bírák pedig ítéltek: nevezett bűncselekménnyel szembeni utálatunktól és borzalmunktól, valamint a példamutatás és az igazság érvényesítésének szándékától vezérelve a büntetés halál volt, a disznót felakasztották. A fennmaradt 83 állatperben főként disznók ültek a vádlottak padján, de 1314-ben felakasztottak egy tehenet, mert kitört a karámból és halálra taposott egy embert. Svájcban 1474-ben pedig egy kakast ítéltek máglyahalálra, mert „förtelmes és természetellenes bűnt” követett el, tojt egy tojást. Lehet, nem is volt kakas. Száműzött egerek és felmentő ítélet Nem színjátékok voltak ezek, tényleg komoly perek azok minden jellemzőjével. Egy szamár és egy disznó esetében például a halálos ítéletet testi fenyítésre változtatták, máskor felmentés volt a vége. Mint hat kismalac esetében, akik bűntársként szerepeltek egy ötéves fiút megölő anyjuk mellett. A kegyelmet zsenge koruknak köszönhették. Gyakori volt az is, hogy a terményt dézsmáló egereket, rovarokat a település elhagyására utasították. De a jog itt is diadalmaskodott. A bírói döntés értelmében 1519-ben például Stelvio községet kellett elhagyniuk az egereknek. Elrendelték, hogy biztosítani kell számukra a szabad elvonulást, azaz meg kell őket óvni a kutyák és a macskák támadásaitól. A vemhes és csecsemőkorú egerek emellett két hét haladékot kaptak… Joggal merül fel a kérdés, eleink tényleg komolyan gondolták az állatpereket? Valószínűleg igen. Igazán könnyű volt őket elítélni és ezzel helyreállítani a közösség békéjét, de a sok ügyvédnek is kapóra jött, hogy állatperekben csillogtassa mesterségbeli tudását. A fő ok viszont, hogy a késő középkor gondolkodásában – az állatperek még az újkorban is folytatódtak – eléggé elmosódott a különbség ember és állat között. Emberi tulajdonságokkal ruházták fel őket olyan mélyégig, hogy akár még erkölcsi érzéket is számon kérhettek rajtuk.
