Godzilla kritika Az emberiség védelmében Szerző: Bányász Attila (Miner) A legújabb Godzilla feldolgozás egyszerre ígér tradicionális és modern megközelítést, mindezt úgy, hogy autentikus marad. Utóbbit a legnehezebb megvalósítani, a legtöbb hasonló, földtől elrugaszkodott történettel bíró film itt szenvedi el a legnagyobb csorbát, és esik ki elsősorban azon nézők kegyeiből, akiknek pusztán a látvány már nem elég. Valami többre, egyedibbre vágynak. Lássuk, hogy vizsgázik ebből a szempontból a legújabb „monstre” mozi, miközben címszereplője leamortizál maga körül egy fél várost! Gareth Edwards már korábbi munkája, a Monsters című díjnyertes sci-fi kapcsán bebizonyította, hogy mesterien ért a hangulatfestéshez. Igazából semmi meglepő nincs abban, hogy végül az akkor elsőfilmes rendezőt kérték fel egy nagyköltségvetésű szörnyfilm elkészítésére, amikor szinte fillérekből hihetetlen erős hangulatot árasztó nagytotálokkal pakolta tele már a legelső egészestés produkcióját. Ugyanakkor megerősítést kezd nyerni bennem az a már korábban is hangoztatott gondolat, hogy a pénzszűke kedvez a kreativitásnak. Sajnos nagyon sok példát lehet találni arra a filmtörténelemben, hogy miután a tehetséges rendező kiharcolja jól megérdemelt helyét a hollywoodi mézesbödön mellett, utána pont azt hagyja hátra, ami révén kitűnt a tömegből: ilyenkor beáll a sorba, s hatalmas büdzsékből gyártja a jobb esetben tisztes „iparosmunkát” (például: Neill Blomkamp), rosszabb esetben pedig csúszni kezd a lejtőn (lásd: M. Night Shyamalan). Edwards Godzillájára ezúttal a jobbik eset érvényes, bár a „tisztes” kifejezés csöppet megsavanyodik a számban: sikerült ugyanis egy olyan produktumot az asztalra tennie (avagy a vászonra kennie), amelyet minden más rendező hasonló módon valósított volna meg. Néhány (ilyen a tehervonatos vagy az előzetesben ellőtt HALO ugrásos jelenet) jelenetben azért tetten érhető az a szinte már szuggesztív hangulat, melynek ábrázolása Edwards legnagyobb erőssége, ám ez valahogy végül elmerül a hagyományosabb megoldások és a kézikamera indokolatlan mennyiségben való alkalmazása tengerében. Miért baj ez? Azért, mert a középszer mezsgyéjén haladva sérül a felvezetésben említett autentikusság, azaz a hitelesség, amelynek megteremtéséért választották éppen őt a produkció rendezői székébe. Azért ne varrjunk mindent Edwards nyakába! A forgatókönyv – visszatérve a gyökerekhez – bátran merít az eredeti (NEM az 1998-as Roland Emmerich-féle amerikai feldolgozásra gondolok, hanem a korábbi japán filmekre) Godzilla történetekből, mégis toldozott-foldozott benyomást kelt, Godzillát csaknem mellékszereplőként mutatva be, nem többnek, mint ellensúlynak a Természet nagy patikamérlegén. Nem tudjuk, honnan jött, ahogy az sem derül ki, hogy igazából mi a célja, az biztos, hogy nem a táplálékszerzés. Talán egyfajta mélyen gyökeredző vadászösztön hajtja, mint a kutyákat a macskák láttán. Ugyanakkor ha nem több pusztán természeti csapásnál, miért is kell neki oldalt választania, s a film végével szépen megideologizálva felmagasztosulnia? Nyilvánvaló, hogy ez a történet nem karakterközpontú, nem is vártam el tőle részletekbe menően kifejtett karaktereket és hiteles jellemfejlődést. A gond az, hogy a film első felében mégis erőltetik a drámai szálat, és bizony nem a színészeken múlik, hogy ettől a film eleje leül. A szereposztás egyszerűen pazar – minden nagyobb név a stáblistán domborított már drámai vénát más produkciókban -, különösen Bryan Cranston(Totál szívás sorozat) és Elizabeth Olsen (Martha Marcy May Marlene, Oldboy) alakítása meggyőző. A történet koncepciója az, ami számomra nem tetszik, a lényeges és a lényegtelen részletek felcserélése, s a számos logikai buktató. Ezek, kiegészülve a cikk elején ecsetelt filmes stílusjegyek hiányával, együtt ássák alá a szememben az újragondolt Godzilla hitelességét. Magára a látványra – bizonyos költséghatár felett ez már evidens – nem lehet panasz, az őslény pusztítása „szemet gyönyörködtető”, és a 3D is ad hozzá – ha mást nem is, de a mélység tekintetében még egy dimenziót legalább – némi pluszt az élményhez (digitális 3D-ben láttam a produkciót). Ugyanakkor lehetne több az akció, s láthatnánk többet is Godzillát – elvileg ez egy róla szóló film, ugyebár; kár, hogy a titánok harcára is csak nagyon-nagyon sokára kerül sor. Úgy érzem a Godzillával könnyen két szék közé lehet esni – aki szimpla látványfilmet remél, az baromira unni fogja az első felét és kevesli majd benne az akciókat, aki viszont arra vár, hogy műfajon belül valami olyan forradalmit kap, mint amilyen a képregényfilmek esetében Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiája, húzhatja majd a száját a „tisztes” (?!) iparosmunka láttán. Sokkal többet mertem belelátni ebbe a produkcióba, a látványon kívül leheletnyivel árnyaltabb karakterábrázolást, épkézláb történetet, s olyan filmes megoldásokat, amelyektől befelé kezd nőni a hajam. Csalódtam? Igazából nem, az elvárásaimat levetkőztem a moziterem bejáratánál, hogy aztán a vetítés végén kifelé menet ismét magamra öltsem. Egy kaidzsu erőtlen üvöltése kísért hazáig. Értékelés: 6/10 Godzilla film adatlap » Godzilla kritika | Filmtrailer
