Gran Torino 2.0? – Cry Macho Clint Eastwood 91 éves korában sem tágít a filmezéstől. Új filmjében, a Cry Machoban ismerős motívumok tűnnek fel, de tud-e még bármi újat mondani a hollywoodi filmes legenda? Clint Eastwood igazi öntörvényű alkotó, aki mindig is a saját útját járta és talán pont ezért szeretjük. A magányos westernhős, aki James Bonddal ellentétben nem igényelt hölgytársaságot férfiasságának hangsúlyozására, és aki még idős korában is kemény és félelmetes ellenfél. Rendezéseiben szintén szembement a kurzusokkal és érzékeny kérdéseket mert feltenni a politikai szekértáboroknak. A Levelek Ivo Dzsimáról című filmjében képes volt felszámolni a túláradó amerikai patriotizmust, míg a Gran Torinoban a politikai korrektség híveinek olvasott be könyörtelenül. Utóbbi filmjét sokáig színészi visszavonulásának szánta, mintegy keretezésül egész életművének és a klasszikus kemény férfi elköszönésének. A közelmúltban azonban a kamerák lencséje előtt is újra megmutatta magát A csempészben, új filmje, a Cry Macho pedig ugyancsak főszereplőjének tudhatja a rendezés mellett. A Cry Macho története nyomán viszont gyanúsan ismerős érzésünk támadhat, mintha ezt a sztorit a Gran Torinoban már láttuk volna. Adott az Eastwood által játszott öreg rodeóbajnok, aki egykori főnökétől (Dwight Yoakam) azt a feladatot kapja, hogy hozza haza a férfi fiúgyermekét (Eduardo Minett) Mexikóból, kimentve őt kicsapongó és bűnös életet élő anyjától. Az öreg cowboy és a félig latin fiú útjuk során először távolságtartással viszonyulnak egymáshoz, de az őket érő megpróbáltatások különös köteléket szőnek köztük. Harmadik útitársuk pedig nem más, mint a fiú kakasa, Macho, a vadnyugat legkeményebb baromfija. Mindebbe könnyű lenne belelátni a Gran Torino cselekményét, ahol az öreg, fehér ember veszi pártfogásába az elesett, nehéz helyzetű, a kisebbséghez tartozó fiatalt. Eastwood viszont ebben az esetben elkerülte az önismétlést és a fölösleges újrázást. Bár a Cry Macho is bővelkedik a szokásos Eastwood klisékben – mint amilyen a megözvegyült, megcsömörlött egykori westernhős alakja – figurája kezdettől fogva sokkal szimpatikusabb és szerethetőbb, mint a Gran Torino mogorva öregura. Emiatt viszont karaktere sem jár be akkora ívet, mint amit korábbi mozijaiban már megszokhattunk a mestertől, ami bőven ad okot a hiányérzetre. Ahogy telnek az évek, Eastwood rendezői stílusa egyre öregesebbé, lassabbá válik, és a Cry Macho 100 perces hosszúsága ellenére is talán az eddigi leglassabb filmjének mondható. Ez abban a jelenetben is megmutatkozik, amikor főhősünk lóhátra pattan, és darabos vágással próbálják elfedni, hogy Eastwood helyett egy kaszkadőrt láthatunk a nyeregben. A történet kifutása a rendező korábbi darabjainál sokkal több pátoszt mutat, ami határozottan idegen Eastwoodtól. A kémiára nem lehet panaszunk a két főszereplő között, bár a Gran Torinoban látható viszony összetettségét a Macho nem tudja megismételni. Minett karakterét nem látjuk valódi férfivá érni és nem érti meg jobban az őt körülvevő világot sem. A film utolsó percéig kamaszfiú marad és az események irányítását is kétes értékű módszerekkel veszi kézbe, és nem szakad el a bűnözői szubkultúrától. Ezzel megérkeztünk az alkotás legnagyobb problémájához. Eastwood már témaválasztásával beleesik egy gyakori csapdába, nevezetesen a fehér megmentő komplexusába, mely már a Gran Torinoban megjelent, igaz sokkal szofisztikáltabban. Ez nem jelent mást, minthogy a klasszikus, amerikai, fehér főhős lesz segítségére az elesett kisebbségeknek, akik saját maguktól nem tudnák megoldani problémáikat. A Cry Macho tulajdonképpen a közelmúltban készült Az oltalmazó című alkotással rokonítható igazán, melyben Liam Neeson vett védelmébe egy mexikói kisfiút (utóbbi filmet Eastwood second-unit direktora, Robert Lorenz jegyzi). Önmagában semmi probléma nem lenne azzal, hogy Eastwood olyan fehér embereket ábrázol, akik szolidárissá válnak más népcsoportok problémái iránt, azonban a problémák prezentációja már jócskán bővelkedik a sztereotípiákban. Drogos mexikóiak, akik bármikor megvesztegethetőek, bigott vallásossággal vetnek keresztet és nagy hanggal nyilvánítják ki véleményüket. Az ilyesfajta előítéletek persze nem ok nélkül alakulnak ki és nem egy játékfilm dolga lenne ezeket feltárni. A filmesek felelőssége viszont az, hogy ilyen elemek durrogtatásával csak a fölösleges feszültséget gerjesztik. Eastwood sajnos újfent elköveti azt a hibát, hogy úgy ábrázolja a nem-fehér embereket, mintha azok önmagukban cselekvésképtelenek lennének, és tetteik legtöbbször a trükközésben, tolvajlásban. hazudozásban és korrupcióban merülnek ki. Még a címszereplő kakas is bátrabbnak és egyenesebbnek tűnik mexikói gazdájánál, Amerika pedig még akkor is az ígéret földje, ha az apuka nem pusztán önzetlen szeretetből kívánja vissza a gyermekét. A Cry Macho sajnos semmilyen szempontból sem ér fel korábbi testvérfilmjéhez, a Gran Torinohoz, bár értékelendő, hogy a rendező nem akarta minden szempontból korábbi klasszikusát ismételni. A film egyik központi üzenetében az idős direktor tulajdonképpen saját, korábbi énjének is üzen: „ez a macsó dolog túlértékelt”. A macsóságot viszont csak a túlzott szentimentalizmus váltja le. Ha valódi Eastwood mozit akarunk, inkább poroljuk le a Malpaso stúdió korábbi darabjait. Szomorú, hogy Eastwood nem tudta magát távol tartani a színészkedéstől a Gran Torino után, bár mindez nem fogja lenullázni korábbi teljesítményét, mellyel okkal érdemelt helyet Hollywood panteonjában. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/cry-macho-kritika
