Vad, fékezhetetlen, de annyira retteg az embertől, hogy vad farkassal szinte lehetetlen összefutni az erdőben. És már hiába keresnénk benne a kutyát. Sokan aggódva figyelik a farkasok visszatérését hazánkba: nagy termetű, erős ragadozóról van szó, nem szívesen futnánk össze vele egy erdei ösvényen. Közben viszont “annyira kutya”, hogy ösztönösen vonzódunk hozzá. És ebből adódik a kérdés: mennyire kutya a farkas? Pongrácz Péter etológus, az ELTE Etológia tanszékének adjunktusa segített. Kegyetlenül más a két állat Mindenki tudja, hogy a kutya legközelebbi rokona a farkas, genetikailag szinte egyformák, képesek egymás közt párosodni, szaporodóképes utódokat létrehozni. Más tekintetben azonban a farkas nem hasonlítható a kutyához. Mert vad. Nagyon fiatal kölyökkorától nevelve meg lehet szelídíteni, de ez nagyon nehéz, és a felnőtt „szelíd” farkas még így sem válik kellemes, megbízható háziállattá. Néhány éve az ELTE-n folyt egy kutatás. Etológusok néhány farkaskölyköt vettek magukhoz, néhány napos koruktól kezdve folyamatos emberi kontaktusban nevelték őket, hogy tudományosan vizsgálják: hogyan viselkedik a farkas a kutyához képest. Az eredmény pedig két szóban összefoglalva: kegyetlenül más! Az egy dolog, hogy a magyar törvények értelmében tilos háziállatként tartani, de sok örömünk nem is lenne benne. Zselyke az Aggteleki Nemzeti Park “kameracsapdájában”: A farkas öntörvényű Évezredek kegyetlen üldöztetése miatt ösztönösen retteg az emberektől. A 3-4 napos kora óta nevelt szelíd farkassal el lehet érni azt, hogy ne féljen az embertől, ne támadja meg, sőt még meg is szeretheti. De nem kötődik a gazdához. Számára az ember “csak ember”, akihez pozitív a hozzáállása, de nem kötik különösebb érzelmek egyetlen személyhez. Ez ugye óriási különbség bármely kutyával összehasonlítva. Miként az is, hogy a farkast nem lehet fegyelmezni. Ha bárki az ételéhez nyúl, azt megharapja. És ha ő a fejébe vette, hogy felmászik a szekrény tetejére, akkor felmászik a szekrény tetejére, bármi is történjék – sorolja az etológus. Kezelhetetlen, zabolázhatatlan vadállat – tehetjük hozzá kívülállóként, és véleményünk csak megfogalmazásában tér el a szakemberétől. A kutya az emberre hagyatkozik Az ELTE már említett projektjében végeztek még egy egy érdekes kísérletet. Ételt tettek az állatok elé egy kis “kalitkába”, hogy ne férhessenek hozzá. A kutyák egy darabig próbálták megszerezni, majd segélykérőn néztek az emberre, tőle várták a megoldást. A farkasok nem. Húzták-vonták a kalitkát, harapták és kaparták, körbe-körbe cipelték, de mindenképp maguk igyekeztek a feladatot megoldani. A kutya figyel az emberre. Érzékeli hangulatát, értelmezi a jeleket, de a lényeg: érdekli, hogy mit akar tőle a gazdája. A farkast nem izgatja, ki mit vár el tőle. Kemény munkával nyilván sok mindenre be lehet tanítani, de ugyanezt meg lehet tenni számos vadállattal – gondoljunk csak a cirkuszi produkciók széles skálájára. Merevedjünk mozdulatlanná, ha farkast látunk Körülbelül húszezer éve vált el egymástól a két faj, ez több mint tízezer generációt jelent. A kutyát szelektíven az ember “kedvelésére”, szolgálatára tenyésztették, míg a farkast tűzzel-vassal irtották. Az maradt életben, amelyik félt, elkerülte az embert, a tőlünk való rettegés ösztönössé vált. Pongrácz Péter szerint szinte kizárt dolog, hogy valaki Magyarországon vad farkasba botoljon egy erdei séta során. Feltettük hát a kérdést elméletben is, erős szél fúj az állat felől, a farkas figyelmét valami rabul ejti satöbbi…. Ez esetben az etológus azt javasolja, merevedjünk mozdulatlanná és élvezzük a látványt addig az egy másodpercig, amíg a farkas aztán észrevesz és köddé válik.