Az amerikai űrsiklóprogram leállítása óta az emberiség szinte csak az orosz Szojuzokkal tarthatja a kapcsolatot a Nemzetközi Űrállomással. Az űrhajót arra tervezték, hogy embert juttasson a Holdra, de amikor a szovjetek elvesztették a Holdért folytatott harcot, inkább az űrállomások építése mellett döntöttek. Ehhez szükségük volt egy megbízható űrtaxira is – ez lett a Szojuz. Az első emberi űrrepülése katasztrófával végződött, de az elmúlt évtizedekben az űrutazás alapeszközévé vált. A Szojuz űrhajók elsősorban szállítási és kutatási programokat láthatnak el. Összekapcsolhatók más űrjárművekkel, nagyméretű pályaváltoztatásra is alkalmasak, és akár önálló kutatási programokat is végezhetnek. A Szojuzt kezdetben úgy tervezték, hogy emberi személyzet nélkül, önállóan landolhasson a Holdon, és képes legyen kiszolgálni egy űrállomást. Az eredeti tervekből kevés valósult meg, de az elmúlt évtizedekben a Szojuz mégis megkerülhetetlenné vált. Verseny a Holdért A Szojuz megépítését 1963-ban hagyta jóvá a szovjet Központi Bizottság. Az akkor még csak L1 típusnéven emlegetett jármű vezető tervezője a legendás szovjet rakétamérnök, Szergej Koroljov, a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézetet (CKBEM) vezetője volt; az ő tervei alapján készült Jurij Gagarin Vosztok-rakétája is. A szovjetek akkoriban még a Holdra szerettek volna eljutni, lehetőleg az amerikaiak előtt, és erre minden esélyük meg is volt. a kezdeti szputnyik-kísérletek sikere őket igazolta, így a célkitűzés akkor még reálisnak tűnt. Az L1 űrkomplexum az első terveken három részből állt. A 7K (Szojuz A) volt maga az űrhajó, a 9K (Szojuz B) lett volna a gyorsítófokozat, és a 11K (Szojuz V) szolgált volna tanker-űrhajóként. A szovjetek úgy tervezték, a 9K gyorsítófokozatot 250 kilométer magasságban Föld körüli pályára állítják, majd a 11K tankerek több fokozatban megtöltik üzemanyaggal, és a 7K-t a 9K-val összekapcsolva akár a Holdat is meg lehetne kerülni vele. A tervet a szovjetek később elvetették, de a több fokozatból álló űrhajó ötletéhez ragaszkodtak. Az űrhajóhoz hordozórakéta is kellett, így a CKBEM az R–7 Szemjorka ballisztikus rakéta áttervezése mellett döntött; ez volt a Szovjetunió első interkontinentális ballisztikus rakétája. A Szemjorkát szintén Koroljov tervezte, és bár csak rövid ideig állt rendszerben, később ez volt a fejlesztési alap a Szputnyik és a Vosztok rakéták fejlesztésénél is – ezekkel juttattak először műholdat és embert a világűrbe. Fotó: Science Society Picture Librar / Europress / Getty Az áttervezett Szemjorkákból alakultak ki a Szojuz rakéták. Az űrhajókhoz hasonlóan ezeket máig rendszerben tartják – olyannyira, hogy ezek lettek a világ leggyakrabban használt hordozórakétái. A szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat első fokozatként a második mellé építették, így a rakéta stabilabb és kezelhetőbb lett. A 330 tonnás Szojuz rakétákkal alacsony Föld körüli pályára lehetett állítani az űreszközöket. A legújabb modellek persze jóval fejlettebbek, de az alapkonstrukció így is a rakétaipar Ford T-modellje; már több mint 1600-at lőttek fel belőlük. Halálra jelölve Az űrhajó, a Szojuz–1 fejlesztése rohamtempóban haladt, de a tapasztalt űrhajósok tudták, hogy jobb lenne elhalasztani a startot. A Szojuz–1 műszaki hibáit soroló lista 230 tételből állt, de erről senki nem merte értesíteni Leonyid Brezsnyevet, a Szovjetunió vezetőjét. Gagarin, aki a projekt tartalékos űrhajósa volt, összeállított egy tízoldalas dokumentumot a Szojuz–1 hibáiról, és átadta a KGB-s ismerősének, Venjamin Ruszajevnek, de ez sem hozott eredményt: aki a dokumentumot olvasta, azt kirúgták vagy lefokozták. Persze, emberélet forgott kockán, de űrverseny volt, emlékeznek? Az első Szojuz 1967. április 23-án indult Bajkonurból; az űrhajót Vlagyimir Komarov irányította. A sorozatgyártással készült űrhajó 1 napot, 2 órát, 47 percet és 52 másodpercet töltött a világűrben. Mivel az egyik napelemtábla nem nyílt ki, a Szojuz–1-nek a tervezetthez képest feleannyi energiája volt, de a fedélzeti rendszerek hibátlanul működtek. Amikor a manőverezést akarták tesztelni, hiba lépett föl, így a gép visszahozása mellett döntöttek. Vlagyimir Komarovot készítik elő egy próbarepüléshez, 1962-ben. Fotó: Sovfoto / Europress / Getty Komarov nem élte túl a visszatérést. A fékezőrakéta automatikus gyújtása nem kapcsolt be, az ejtőernyők zsinórjai a stabilizálatlan űrkabin forgása miatt feltekeredtek, így a Szojuz–1 teljes sebességgel csapódott a földbe az Orenburgi területen. Komarov akkorra valószínűleg már nem élt. A nyitott koporsós ravataláról készült fotó az űrhajózás egyik leghíresebb felvétele lett. A Szojuz–1 nem jutott el a Holdra, de egy szempontból világelső volt: először halt meg ember űrutazás során. Egyes források szerint a kétgyermekes Komarov tudta, hogy nem fogja túlélni az utat, de mindent megtett, hogy megóvja a barátját, Gagarint a katasztrófától. Ha Komarov nem szállt volna fel, helyette a tartalékos tiszt, Gagarin utazott volna a Szojuzzal. Az amerikaiak egy törökországi lehallgatóállomáson elcsíptek egy beszélgetést; eszerint Komarov tisztában volt az űrhajó műszaki problémáival, ahogy azzal is, hogy ez az út az életébe kerülhet. Az esetnek nem lett következménye. A hősi halott Komarovot a Kreml falába temettek, Gagarin egy titokzatos vadászgépbalesetben halt meg, Ruszajevet pedig lefokozták és Szibériába küldték. Kizárólag békés célra A Szojuz űrhajókból az elmúlt évtizedekben csaknem tízféle típus készült; ezt kezdetben éppúgy nem lehetett tudni, mint azt, hogy hányféle célra fogják használni az űreszközt. Kezdetben a katonai alkalmazást is fontolgatták; Koroljov még élt, amikor megtervezték az első katonai változatokat is. Néhány kísérleti modell meg is épült, de az egyik sem jutott el a világűrbe. A Szojuz–P elfogó és a Szojuz–R felderítő űrhajókkal az ellenséges műholdakat vizsgálták volna (fenntartva a lehetőséget, hogy szükség esetén el is pusztítsák), de mivel a műveletet az űrhajósoknak kellett volna elvégezni, és a műholdakat felszerelték önmegsemmisítő rendszerrel, a tervet végül elvetették. Menjünk akkor taxizni A rakétamérnök Koroljov 1966-ban meghalt, így sem a Szojuz–1 kudarcát, sem azt nem érte meg, hogy a szovjetek feladják a Holdért vívott küzdelmet. De a Központi Bizottságnak nem volt más választása: miután az amerikaiak 1969. július 20-án landoltak a Holdon, sejtették, hogy másodikként odaérni már nem lenne akkora fegyvertény. A szovjetek 1969-ben kezdtek el űrállomásokat fejleszteni, így a Szojuzok gyártását is eszerint módosították. Egy forgalomból kivont Szojuz TMA-2 Bajkonúrban. Fotó: Getty Images / Europress / Getty A Szojuzok feladata innentől fogva a civil (DOSZ) és katonai (OPSZ) fejlesztésű űrállomások kiszolgálása lett. A Szaljut-programban Föld körüli pályára állított űrállomások között voltak civil kutatólaborok és hadiipari eszközök is – semmi csillagháború, persze, inkább csak megfigyelőállomások voltak ezek. Később a szovjetek is rájöttek, hogy erre a célra gazdaságosabb felderítő műholdakat használni. Bár a Hold megkerülésére szánt Szojuz 7K–L1-gyel tizennégyszer is jártak az űrben, a fejlesztési programot a hetvenes évek elején leállították. Ám 1971-ben a 7K–OK alapokra épülő Szojuz 7K–OKSZ típusú űrhajónak sikerült a bravúr: először szállított személyzetet egy űrállomásra a repülés során. A szovjetek 1973-tól már a továbbfejlesztett Szojuz 7K–T-t használták, amit 1981-ig tartottak rendszerben. A Szojuz–11 küldetés halálos balesettel végződött: a Földre való visszatérés közben túl hamar kinyílt a nyomáskiegyenlítő szelep, és a három, űrruha nélküli űrhajós gyakorlatilag megfulladt a kabinban. Részben az ilyen esetek indokolták, hogy az első 7K–LOK tesztek óta rengeteget finomítottak az egyes modelleken. Az viszont Koroljov zsenijét dicséri, hogy a sok változtatás ellenére a Szojuz így is megmaradt annak a sokfunkciós, háromrészes, megbízható űrhajónak, amilyennek már a tervezőasztalon szánták. Az orbitális kabin (бытовой отсек) térfogata 6,5 köbméter, a tömege 1,3 tonna, az átmérője 2,2 méter. Itt van a személyzet pihenő- és munkahelye, az étkező és a mellékhelyiség is. Föld körüli pályán való keringés közben itt tartózkodik a személyzet, és itt működik a létfenntartó berendezés is. Itt tartják a szállított rakományt, illetve a visszatéréshez nem szükséges berendezéseket is. A visszatérő kabin (спускаемый аппарат) 3,9 köbméteres, 2,8 tonnás, 2,2 méter átmérőjű részegység. A csonka kúp alakú parancsnoki kabin tervezésénél figyelembe vették, hogy a legnagyobb belső térfogatot biztosítsa, de a Földre való visszatéréskor termeljen felhajtóerőt, és csökkentse az ilyenkor fellépő terhelést. Az orbitális kabinhoz hasonlóan saját létfenntartó berendezése van, de ez csak fel- és leszálláskor üzemel, mivel ilyenkor tartózkodnak benne az űrhajósok. A visszatérést segíti a kabin saját hőpajzsa, a manőverezéshez használható hat rakétafúvóka, 1500 négyzetméternyi ejtőernyő, valamint a szilárd hajtóanyagú fékezőrakéták. Fotó: Sovfoto / Europress / Getty A műszaki egység (приборно-агрегатный отсек) tömege 2,9 tonna, az átmérője 2,7 méter, hossza 2,3 méter. Itt találhatók a manőverező hajtőművek, valamint az elektromos, hőszabályozó és kommunikációs rendszerek részegységei is. A műszaki egységben van a meghajtóegység, a helyzetérzékelő és a giroszkópok, a főhajtómű és a 900 kilogramm dimetil-hidrazint tartalmazó üzemanyagtartály, valamint a manőverezők hajtóművek és – a korai típusoknál – a tartalék hajtómű. A műszaki egység külső oldalára szerelték a Szojuz napelemeit, az infravörös és radaros irányérzékelőket, illetve a dokkolórendszer automatáinak egy részét. A mentőrakéta (система аварийного спасения) minden Szojuz űrhajóra felkerül, amit Szojuz hordozórakétával juttatnak az űrbe. Szilárd hajtóanyaggal működik, és az a feladata, hogy megmentse a visszatérő kabint, ha meghibásodna a hordozórakéta. Hiba esetén a mentőrakéta leválasztja az orbitális és visszatérő kabint a hordozórakétáról, és a kabin a saját ernyőjével landol. Eddig csak kétszer használták – a Szojuz–18A és a Szojuz–10-1 indításánál –, de a mentőrakéta mindkét alkalommal megmentette az űrhajósokat. A Szojuzokat még ma is használják, gyakorlatilag ezek a világ legnépszerűbb űrtaxijai – mármint azoknak, akik ki tudják fizetni a 70 millió dolláros fuvardíjat. Mivel azonban az amerikai űrsiklóprogram leállítása óta nem nagyon lehet máshogy eljutni a Nemzetközi Űrállomásra (bár a SpaceX tesztjei egyre ígéretesebbek), még a NASA űrhajósai is a Szojuzokat használják. Egy Szojuz rakéta indítása 2014. novemberében Fotó: Jm Guillon / AFP Az elmúlt évtizedekben a Szojuzokból csaknem tízféle modell készült; manapság a negyedik generációs TM és TMA típusokat használják. Az utolsó széria a Szojuz–MS lesz, amit 2016 tavaszán mutathatnak be. Az oroszok úgy tervezik, hogy az MS nyugdíjazása után leváltják a Szojuzokat, bár az még nem egyértelmű, hogy az RKK Enyergija által gyártott Kliperre, vagy a PPTSZ nevű űrhajóra fogják lecserélni. Index - Tudomány - Gyilkos űrhajóból az űr Volkswagenje lett
