2017 Előzetes Ha James Bond tökös nő lenne… – Atomszőke

Ha James Bond tökös nő lenne… – Atomszőke





Az atomszőke Charlize Theron minden KGB-s segget szétrúg a már a John Wick rendezésébe is belepiszkáló David Leitch első önálló akciófilmjében.

A berlini fal leomlása előtti napokban Lorraine Broughtont (Charlize Theron), a brit MI6 ügynökét Berlinbe küldik, hogy szerezzen meg egy vélhetően a KGB kezébe jutott listát, mely kémek és titkosügynökök részletes adatait tartalmazza. Helyi segítője a régóta ott élő, épp ezért minden lehetséges alvilági és titkos körbe alaposan beépült David Percival (James McAvoy) lesz, akinek munkamódszere, személyisége és világlátása finoman szólva is egyedi. Nem csoda, hogy dögös főhősnőnk az első perctől kezdve gyanakodva figyeli az alkoholista, örömlányokkal kéjelgő, mindenféle tiltott áruval kereskedő alakot.

Van is oka rá, hiszen a film során számtalanszor kiderül, hogy nem mindenki az, akinek először láttatja magát. Ez adja a történet fordulatosságát és fő izgalomfaktorát, melynek köszönhetően egy vérbeli krimi bontakozik ki a szemünk előtt… Vagyis, nem! Csak adná és bontakozna, ha bárki figyelne a történetre, és ha a rendezői székben nem egy kaszkadőr ülne. Így azonban a látvány nyomul előre és söpör el mindent, hogy aztán szűk két óra után, elvakítva azt mondhassuk:

Ez iszonyatosan menő volt!


Ez ugyanis legjobb jelző a filmre, a menő. Persze fel lehetne még mellé sorolni számtalant, úgymint látványos, akciódús, exploitation, eyecandy és hasonlók, de ettől csak még menőbb lesz. Mert ugyan ki a fene bánná, hogy az MI6 szerepeltetése ellenére nem egy James Bond-sztorit kapunk, ha Lorraine ezerszer tökösebb az új 007-eseknél? Miért lenne baj, ha háttérbe szorul egy újabb ügynökös-kémes hidegháborús történet, ha helyette minden második snittben Charlize Theront bámulhatjuk lenge öltözetben vagy épp meztelenül? És még mielőtt bárki szexizmussal vádolna:

az egész film képi világa baromi szép, aminek a színésznő (szétvert) teste csupán egy darabja.
Noha meglehet, a legékesebb darabja ennek a szürkés árnyalatú, neoncsíkokkal szabdalt látványvilágnak, mely egyértelműen a történet alapját adó The Coldest City című képregényből eredeztethető (a filmnek is sokáig ez volt a munkacíme, csak később lett végül Atomszőke). Ez szolgált továbbá a retró, ’80-as évekbeli nyugati miliő megalapozására is – ez, na meg az a számtalan budapesti bérház és utcarészlet, ami a szűk harminc évvel ezelőtti Berlinként jelenik meg a filmben, de magyar nézőként azonnal kiszúrhatjuk a Damjanich, a Rózsa vagy épp a Lónyai utca ismerős sarkait és épületeit.



És akkor a zenékről még nem is ejtettem szót… Pedig érdemes, ugyanis aláfestő dallamok terén legalább annyira rendben van az Atomszőke, mint látvány ügyében. Az örökbecsű 99 Luftballonstól kezdve felcsendül a filmben a Depeche Mode, David Bowie, a Queen és George Michael egy-egy slágerén át a Duran Duranig minden, ami kicsit is a ’80-as évekre emlékeztethet, és ami remek kiegészítője lehet az egyre véresebb harcjeleneteknek. Ez utóbbiból a film végén ráadásul egy olyan hosszú, vágás nélkül felvett darabot is láthatunk, melynek láttán garantálom, hogy

még az Oldboyon vagy A rajtaütésen edződött akciókedvelők is elismeréssel csettintenek majd!
A hidegháborús filmek sorát tehát nem egy újabb bátortalan Bond-történettel, nem is egy stílusos krimivel, hanem egy vérbeli, a műfaj hőskorát idéző, tökös akciófilmmel gyarapította az Atomszőke. És még egyszer mondom, mindezt annak a David Leitchnek köszönhetjük, akit eddig szinte csak kaszkadőrként „ismerhettünk” (akárcsak a fentebb már említett, az Atomszőkével számos hasonlóságot mutató John Wick direktorát, Chad Stahelskit), és aki a jövőre mozikba kerülő Deadpool 2-t is rendezi. Ezek után pláne tűkön ülve várjuk!

2017. július 27.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/atomszoke-kritika