Ha meghal egy csillag – Oppenheimer Christopher Nolan hátat fordított a szerzői kézjegyei nagyjának, az epikusság igényétől viszont képtelen volt megszabadulni. Az Oppenheimer olyan, mint a hangsávban zakatoló régi vonat: erős, hangos, lomha, de megállíthatatlan. Amikor kiderült, hogy egy napon mutatják be Greta Gerwig Barbie-ját és Christopher Nolan Oppenheimerét, az internet népe megőrült. És bár túl sok szót nem érdemes vesztegetni a Barbenheimer-jelenségre, egy szempontból mégis jó összevetni a két, egymástól gyökeresen eltérő hangulatú szuperprodukciót. Az Oppenheimer előzetesen nagy, súlyos, komor darabnak tűnt, a Barbie pedig könnyed, komolyan vehetetlen, felszínes csacskaságnak. S míg a Barbie-ról bebizonyult, hogy valójában tele van gondolattal, az Oppenheimer nem okozott meglepetést: pontosan az a film lett, mint aminek látszott. Egy életrajzi film J. Robert Oppenheimerről, egyben az atombomba megszületésének monstre története. Az Oppenheimerrel nincs nagy baj, csak Nolantől ennél többet várunk. A rendező az utóbbi másfél évtizedben azzal szerzett magának hírnevet, hogy mondanivalójukban és stílusukban is csavaros, összetett, ugyanakkor epikus kivitelezésű filmeket készített, amelyek ugyanakkor mindig rólunk, az emberi esendőségről, bűnökről, szeszélyekről és ezek globális következményeiről szóltak (Eredet, Csillagok között, Dunkirk). Az Oppenheimer is hasonló témákat érint, ám ezúttal csavart hiába várunk: ez a darab szokatlanul egyenesvonalú, direkt. Egyszerű. Míg a szintén második világháborús Dunkirk az időkezelésével lazán megújította a háborús film műfaját, a Tenet már annyira bonyolult (vagy éppen: blöffszerű) volt, hogy a nézők többsége értetlenül állt előtte. Vagy ha megengedőbb vagyok – és erről írtam annak idején a kritikámban –, a Tenettel Nolan elment a falig, az összegző igényű, túlpörgetett mű után ez az út már folytathatatlannak tűnt. Nolan ötvenévesen a csúcsra járatta a stílusát, és ilyenkor radikális váltáshoz szoktak folyamodni a művészek. Pontosan ez történt. Nolan előszeretettel készít filmeket elméleti fizikai tételek gyakorlatba ültetéséről, így érthető, hogy most egy hús-vér fizikus került a célkeresztjébe. Íme, egy tökéletesen közérthető, hagyományos életrajzi film. Ezt kértük, nem? Ettől még persze lehet hatásos az Oppenheimer, és a maga keretein belül az is. Három hosszú órája alatt alaposan megismerjük a főhősét, kellő teret kap a több tucat mellékszereplő, belekóstolunk a kvantumfizikába és persze az atomkísérletek okozta izgalom és morális dilemmák is átérezhetőek. Ezúttal nincs időkavarás, s bár nem lineáris a film, a több idősík váltogatásának nincs jelentősége vagy többlettartama – ahogyan a színes és fekete-fehér képek keverésének sem. Bár a rendező magyarázata szerint a színes a szubjektív elbeszélést jelöli (és ebből nagyságrendileg több van), a fekete-fehér pedig az objektív ábrázolást, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e az objektivitásra? Főleg úgy – és ez már a film tartalmának a kritikája –, hogy a fekete-fehérben forgatott tárgyalásjelenetek korántsem olyan érdekesek, mint Oppenheimer személyes útja. Időhúzásnak érződnek, nem pontosan érthető, mi ez az egész – amikor pedig lelepleződik, hogy az Oppenheimer egyik fő konfliktusforrása egy egyszerű sértődésre vezethető vissza, az csalódást keltő. Ennél láttunk már jobb rózsabimbót. A film legizgalmasabb momentumait Oppenheimer (Cillian Murphy) látomásai, illetve a fizikai kísérletek, jelenségek vizuális ábrázolása adják, és rendszerint mindkettőt földbe döngölő hanghatások kísérik. A hatás elementáris, ám ritkán részesülünk benne. Egyedül ezek, illetve természetesen a kísérleti atomrobbantás megmutatása miatt van jelentősége az IMAX formátumnak, egyébként nincsenek a filmben akciójelenetek vagy látványos helyszínek, amelyek indokolnák a szupertechnikát. Ahogy Nolan legtöbb filmjét, az Oppenheimer forgatását is filmtechnológiai forradalmak és valódi robbantások fémjelzik, ám van egy réteg, amelyik nem pusztán ezek miatt nézi a rendező filmjeit. Hanem azt várja tőlük, hogy feltárjanak előtte egy ismeretlen dimenziót, eldobja tőlük az agyát, megbabonázzanak a messzire vezető gondolataikkal és nem utolsó sorban a látványukkal. Ezeket csak töredékesen kapjuk meg az Oppenheimertől. Az Oppenheimer lassú film. Tudósok, feleségek, szeretők és katonatisztek beszélgetnek és vitatkoznak Oppenheimerrel az egyetemen, házibulikban, sötét szobákban, parkokban. Csupa szándékosan elcsúfított, zsíros bőrű, előnytelenül bevilágított színész előadásában, amely persze jogosan növeli a kényelmetlen érzést a nézőben. Minden elhangzott mondat történelmi jelentőségű, hiszen közvetve vagy közvetlenül az ismert világunk sorsa múlik rajta, akik viszont kimondják őket, nem szuperhősök, hanem gyarló emberek. Az Oppenheimer tele van jól idézhető, frappáns és mély mondatokkal, de túl meglepőt nem állít. Központi gondolata a bűntudat: egy tudós bűntudata, aki menedzsernek áll, hogy a kollégáit felügyelve azok kifejleszthessenek valamit, ami ugyan tudományos áttörésként érdekes a számukra, de mindannyian tudják, hogy valójában tömegpusztító fegyvert készítenek. Míg Oppenheimer véleménye végig kifürkészhetetlen marad – ami a film egyik erőssége –, a tudóstársadalom más képviselői egyértelműbben oldalt választanak. Megéri-e gyakorlatba átültetni egy elméleti lehetőséget, elérni egy tudományos mérföldkövet, ha annak beláthatatlan következményei lesznek? Az atombomba véget vet a háborúnak – és mi lesz azután? Csak a film magyar származású tudósainál maradva, a Haumann Máté játszotta Szilárd Leó petícióval próbálja korlátozni az atomenergia hadászati felhasználását, míg Teller Ede (Benny Safdie) már a következő fegyveren, a hidrogénbombán dolgozna. Ez, illetve Hirosima és Nagaszaki elpusztításának lélektani következményei a film legérdekesebb rétegei, s Nolan jó érzékkel azt is felismerte, hogy ehhez nem kell megmutatni az atombombák ledobását. A katasztrófa ábrázolhatatlan, miközben nem is ez a valódi tetőpont. Az Oppenheimer kellően depresszív és borúlátó film, a legmaradandóbb elemei pedig bizonyára az emberi tökéletlenség, az ellentmondásos személyiségek és a tudomány etikai vonatkozásai, valamint mindezek hatása a világtörténelemre. Ebből kiváló másfélórás kamaradráma lehetett volna, ha Nolan másfélórás kamaradrámákat készítene. Ehhez képest aránytalanul nagy teret kap Oppenheimer kommunista meggyőződésének firtatása. Biztosan ez a legfontosabb eleme ennek a történetnek? Oppenheimer híres volt arról, hogy közérthetően és plasztikusan elmagyarázta a bonyolult jelenségeket. Az egyik első ismertetés, amit meghallgathatunk tőle, a csillagok haláláról szól: az egyensúlyi állapot megszűnésével a csillag összezuhan. A sokatmondó képet talán túlzás lenne önreflexiónak minősíteni, de a film mégis értelmezhető egy nagy allegóriaként. Oppenheimer korántsem a legokosabb tudós volt, de jó szervezőnek bizonyult, aki felépített egy saját várost, beköltöztette oda a kora legnagyobb elméit, majd összefogta őket és együtt alkottak valamit, ami egyszerre volt áldás és átok. Christopher Nolan sosem volt híján az önbizalomnak, így nem lenne meglepő, ha filmalkotóként hasonló szerepben látná magát. Jó-e ez nekünk? De az igazi kérdés ugyanaz, mint a Tenet után: innen merre tovább? Az Oppenheimer július 20-tól látható a mozikban. 2023. július 20. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/oppenheimer-kritika
