Filmklub Ha nincs ez a három nő, Amerika sosem jut el az űrbe

Hollywoodban olyan fantasztikus sztorira bukkantak, aminél csak az volt a kérdés: sikerül-e nem elrontani. Igazi hősökre, akik sosem hivalkodtak a tetteikkel, ezért is maradhatott ötven évig titokban, ismeretlenül. A három Oscar-díjra jelölt A számolás joga túlbuzgó módon akarja a világ elé tárni és azonnal mennybe is emelni a három afroamerikai nőt, akik a faji szegregáció ellenére részt vettek az USA űrprogramjában, és élő számítógépként segítették a kutatást. Kicsit kevesebb cukormázzal és hollywoodi fordulattal lehengerlő lehetett volna ez a film, de azért így is felemelő élményt nyújt.


Alig két hete jelent meg a hír, hogy másfél év múlva a NASA felküldi az első afroamerikai nőt az űrbe: Jeanette Epps fizikus-űrmérnököt. Ahhoz képest, hogy 2017-et írunk, és az amerikai rabszolgákat több mint százötven éve kezdték felszabadítani; hogy több, mint ötven éve hatályos az a polgárjogi törvény, amely megtiltotta a hátrányos megkülönböztetést faji, nemi, vallási vagy nemzeti hovatartozásra vonatkozóan (és ami végre valódi választójoghoz juttatta a feketéket, és utat nyitott a szegregáció felszámolásának), sőt, azóta, hogy nyolc évig afroamerikai gyökerű elnöke volt az Egyesült Államoknak, nem valami fényes eredmény.



Taraji P. Henson A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

És főleg nem annak tükrében, hogy afroamerikai nők már a negyvenes évek óta dolgoztak az űrkutatás területén a NASA-ban – mint most megtudtuk A számolás joga című filmből. Nem takarítónőként, nem a menzán (nyilván ott is), még csak nem is titkárnőként (ott a fehér nők dolgoztak), hanem a matematikai részlegnél.

Ennek oka pedig nemcsak az, hogy a második világháborúban annyi férfi ment el katonának, hogy tulajdonképpen mindegy volt, ki végzi el helyettük a számításokat, hanem elsősorban azért – és ez a lényeg –, mert alkalmasak voltak rá. Mert nem egy, nem kettő (és nem is három, mint a filmben) olyan pengeagyú, képzett afroamerikai nő élt már akkor is az Államokban, aki bármire vihette volna a tudományok területén, ha a törvények, a szokásjog és az előítéletek nem akadályozzák ebben.

Természetesen azonban nagyon is akadályozták őket, és amíg a férfiakat el nem hívta a háború, ők maximum középiskolai tanárnők lehettek, ahogy a film mindhárom főhőse. Aztán a negyvenes években egy egész osztályra valót felvettek közülük a NASA-ba (illetve elődjébe, a NACA-ba), hogy az űrprogramhoz szükséges számításokat elvégezzék. Nem karriert csinálni mentek oda, nem is hitték, hogy sokáig maradhatnak. De mivel a teljesítményükre nem volt panasz, ott ragadtak egészen a hetvenes, nyolcvanas évekig, attól függően, ki mikor ment nyugdíjba. De addigra már más világ volt.



A számolás joga

Forrás: InterCom

Elképesztő sztori, amire először egy volt NASA-munkatárs lánya, Margot Lee Shetterly bukkant rá, és írt belőle könyvet (ami februártól nálunk is kapható), amire persze Hollywood is azonnal felfigyelt. Az eddigi fekete hőstörténetek ugyanis – legalábbis azok, amik a szélesebb réteghez eljutottak – többnyire két területen mutatták be, hogyan törték át az afroamerikaiak az előítéletek falát, és váltak mindenki szemében idolokká: a sportban vagy a zenében. (Kivétel például a Will Smith főszereplésével készült A boldogság nyomában.) Ez a két terület hagyományosan az, ahol bármely kisebbségnek könnyebb kitörni. A szellemi élet már nehezebb dió, amit még a fehér bőrű nőknek sem sikerült ekkoriban bevenni, hát még színes bőrűeknek.

A film a hatvanas évek elején játszódik, és a három különleges főszereplő (Katherine Johnson, Mary Jackson és Dorothy Vaughan) története mögött, a háttérben azért két dolgot még sikerül felfesteni: egyrészt, hogy míg ez a három családanya az eszével harcolt az egyenjogúságért a lehető legszelídebb módon, addig a férfiak tüntetésekkel, utcai akciókkal, erőszakkal tették ugyanezt. (Kivéve természetesen Martin Luther Kinget és követőit.) Másrészt, hogy a fekete nők mellett nem állt egyetlen fehér nő sem. Mindkét jelenség elgondolkodtató, amellett persze, hogy a fókusz a három nő személyes sorsán van.



Taraji P. Henson, Octavia Spencer és Janelle Monáe A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

A forgatókönyvíróknak annyiban sűríteniük kellett a cselekményt, hogy a három nő története összefonódjon, és egy nagy, közös ügyet adjon ki – holott a valóságban ki-ki a maga harcát vívta. Dorothy Vaughan (Octavia Spencer), a négygyerekes családanya volt az első úttörő közöttük abban a tekintetben, hogy már 1949-ben csoportvezetőnek nevezték ki, és onnantól ő karolta fel és egyengette a többiek sorsát – mindenki nála kezdett, aki később vitte valamire. És ő sem állt meg itt: a hatvanas évek elejére valóban elsőként ismerte fel, hogy a technológia kiszoríthatja őket, ezért mindenkit megelőzve tanult meg autodidakta módon programozni.

Mégsem ő a főszereplő, hanem Katherine Johnson (Taraji P. Henson), aki tudományos karrier szempontjából a legtöbbre vitte, mert közvetlenül dolgozott az első amerikai úrhajós, Alan Shepard pályaadatainak kiszámolásában, a közvetkező űrkísérlet, a Friendship 7 röppályájának megtervezésében, később az Apollo-11 holdutazása és az Űrsikló-missziók előkészítésében. Johnsont a NASA-ban matematikai zseniként tartották számon, több mint 25 évig dolgozott nekik, amiért Obama elnöktől 97 évesen Szabadság érdemrendet kapott tavalyelőtt. Mary Jackson, a film harmadik főhőse (a kiváló Janelle Monáe, aki eredetileg énekes) pedig azt harcolta ki elsőként, hogy elvégezhesse a mérnöki szakot a Virginiai Egyetemen, és a NASA mérnökként alkalmazza.



Taraji P. Henson A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

Persze a filmben három tűzről pattant, öntudatos családanyát látunk, akik akadályt nem ismerve menetelnek a céljuk felé. Igazi példaképeket, akik mintha tudatában is lennének annak, hogy nemcsak magukért, hanem az utánuk jövőkért is küzdenek. Pedig ha kivárjuk a film végi stáblistát, és megismerjük az eredeti hősök arcát, sem harciasságot, sem eltökéltséget nem látunk rajtuk, sokkal inkább szerénységet, méltóságot, tartást. Állhatatosságot és elhivatottságot.

És a későbbi nyilatkozataik sem erősítik meg a film interpretációját, legfeljebb Dorothy Vaughan esetében. Ahogy nem tekintették missziónak azt, hogy kivívják a helyüket, úgy az akkori diszkriminációra sem tekintettek olyan felháborodottan, ahogy mi tesszük ma. Ők ebbe születtek, megtanultak benne élni is közlekedni, és a határokat finoman feszegetni – legalábbis ez derül ki a nyilatkozataikból. De ez egy film, és Hollywood sem hazudtolhatja meg önmagát.



A számolás joga

Forrás: InterCom

Bár Katherine Johnson ma úgy meséli a sztorit, mintha a közvetlen kollégáitól nem tapasztalt volna rasszista megnyilvánulást (vagy csak nem vett tudomást róla, és legfőképpen: nem kérte ki magának), a filmből ezt nem lehetett kihagyni. Külön karaktert írtak arra, hogy valaki kizárólag őt gáncsolja. Bár ma azt meséli, nem csapott az asztalra, hogy hadd vegyen részt a szigorúan bizalmas megbeszéléseken, mert e nélkül nem tudja végezni a munkáját, a filmben természetesen fel kell emelnie a hangját, és azonnal be is kell bizonyítania, hogy jogosan van ott.

Mondhatjuk persze, hogy a dramaturgia megkíván éles helyzeteket, drámai pillanatokat, a küzdés-dicsőség dinamikáját, de A számolás jogá-ban ezt a lehető legkiszámíthatóbb módon alkalmazták. Hőseink makulátlanok, erősek, érzékenyek, okosak, viccesek, a többiek pedig két táborra oszthatók: barátokra és ellenségekre.



Olek Krupa és Janelle Monáe A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

Ellenségből van egy férfi (Jim Parsons), akiről sajnos semmi más derül ki, mint hogy megveszekedett rasszista-szexista (miközben az űrkutatás egyik főmérnöke, szóval legalább metszően okosnak illene lennie, ehelyett itt egy vizenyős szemű bumburnyák), és van egy nő, Mrs. Mitchell, aki leginkább A segítség-ből ismert déli republikános úriasszonyokra emlékeztet. Kirsten Dunst remekül alakítja.

Nagyszerű párbeszéd azonban, amikor Dorothy (Octavia Spencer) és Mrs. Mitchell a mosdóban szembekerülnek egymással, és a mindig lenéző és kioktató Mrs. Mitchell megpróbálja kimagyarázni magát a rasszizmus soha ki nem mondott vádja alól. Ez a tagadás fájdalmasan gyakori és ismerős helyzet mindenki számára, aki volt valaha kisebbségben.



Kirsten Dunst A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

És persze akadnak még ehhez hasonló, zavarba ejtő pillanatok: például akkor is, amikor a fehér titkárnő búcsúajándékot ad a küldetését befejező Katherine Johnsonnak, vagy akár a film első jelenetében, amikor az országúton egy fehér rendőrrel találkozik a három főszereplő. Ezekben az epizódokban egy pillanatra minden fehér elszégyelli magát, és elkezd emberi módon viselkedni.

Aztán persze megvan ezeknek a felnagyított, heroikus változata is, amikor a főnök saját kezűleg veri le a feketék különmosdójára kifüggesztett táblát, amikor lengyel zsidó bevándorló értetlenkedik a feketéket sújtó hátrányok felett, vagy amikor az űrpilóta John Glenn (Glen Powell) fogpasztareklám-mosollyal ráz kezet a fekete női részleggel. Na, de a csúcs, amikor csak akkor hajlandó beülni a rakétába és kilőni az űrbe, ha Katherine Johnson ellenőrizte az adatait.



Glen Powell és Taraji P. Henson A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

Anélkül, hogy lassan felmondanánk a teljes filmet: bőven mérik benne a szentimentális pillanatokat és a heroikus tetteket, de persze akad rá magyarázat. A korszak is ilyen volt, különösen az űrverseny szemszögéből, amiben senki nem ismert iróniát; másrészt a film azért készült, hogy hősöket kreáljon. És ha az amúgy erős sztorit jó adag cukormázzal öntik is le, azért tagadhatatlan, hogy valós elemekből építkeztek.

Még a lányok mellett felbukkanó egyetlen erős férfikarakterről kell szót ejtenünk, akit viszont nem egy konkrét személyről mintáztak, hanem több emberből gyúrtak össze. A Kevin Costner alakította Al Harrisonban az a jó, hogy se nem rasszista, se nem emberjogi harcos, csak egy pragmatikus ember, aki csak az eredményt tartja szem előtt.



Kevin Costner A számolás joga című filmben

Forrás: InterCom

A filmből úgy tűnik, az ilyenek lehetnek a legjobb partnerei az elnyomottaknak, nemcsak azért, mert csőlátásuk következtében könnyen a hatalom közelébe kerülnek, hanem mert kizárólag a racionalitás vezérli őket, márpedig az alapján nincs az emberek között faji hierarchia. Nem kell az ideológia, elég, amit a tények mondanak. Vagy ha úgy tetszik, a számok.

A számolás joga a legjobbkor készült el és került moziba Amerikában, mert újra nagyon fontos emlékeztetni a tömegeket erre. És ha azért ilyen giccses, kiszámítható és meseszerű, hogy minél többen lássák, érezzék át, és tisztuljanak meg tőle, akkor tulajdonképpen jó ez így, ahogy van.

Let's block ads! (Why?)

Forrás...