Halk üvöltések – Roar Az Apple TV Plus Nicole Kidman nevével fémjelzett feminista antológiája, a Roar nyolc szürreális női történettel kíván szórakoztatni. A szimbolikus mesécskék néhol inkább feszültek, inkább viccesek, de mindenképp furcsák. A kérdés, hogy a nagy nevekkel megtűzdelt produkció mennyit tud kihozni a saját ötleteiből. Az antológia összesen nyolc darab harmincperces történetet mesél el. Vállalása szerint olyan nők történeteit, akik úgy érzik, hogy hangjuk nem éri el a füleket. Erre utal az összefoglaló cím is: ha nem hallanak meg, ordítani, üvölteni kell. Ám a női oroszlánok hangja nem elég összefogott, nem elég artikulált ahhoz, hogy valóban visszhangozzon a streaming kínálat végtelen tengerén. Sokan mondják, hogy az antológiák nehezebben eladhatóak, pedig a Roar ilyen szempontból jól kigondolt adagolásban érkezik. A fél órás mini történetek pont beleférnek egy szünetbe, egy fáradt nap legvégébe. Ráadásul, még ha többnyire azért inkább kényelmetlen, mint szórakoztató nézni őket, mégis csak mesék, amelyek kivétel nélkül happy enddel végződnek. Az egy gondolatos, egy szimbólumra felépített részek nem igényelnek túl nagy kapacitást a nézőktől. Ráadásul a címek nagyjából össze is foglalják az egész történetet, többnyire annak végkimenetelével együtt, ami azért a napjaink spoiler-mentes mozi-kultúrájában elég furcsa. Hogy miről is van szó? Nézzünk egy-két példát! A The Woman Who Was Kept on a Shelf, szó szerint egy nőről szól, akit a férje megkért, hogy üljön fel egy csinos polcra a nappaliban, hogy egész nap bámulhassa őt. A The Woman Who Returned Her Husband című rész pedig egy feleségről, akinek elege lesz a férjéből, ezért kikeresi a jótállási papírját és visszaviszi őt a szupermarketbe, de aztán egy-két nem túl meglepő fordulat után visszatér hozzá. Upsz, akkor most lelőttem a poént? Igen, azt hiszem igen, de ezt már az alkotók is megtették előttem. Pedig azért ebből a két címből is érződik, hogy az antológia minden darabja rendesen fel van turbózva egy nagy adag furcsasággal. Az első rész után még azt is rámondtam volna, hogy ez a Black Mirror női változata, de aztán a furcsaság minden esetben egy egyértelmű szimbólummá vált, egy érzés felnagyítása, kihangosítása lett. Egy érzés, amely valakit gyötör, mások pedig észre sem veszik. Ilyen például az anyai bűntudat, amely hatalmas sebhelyeket hagyó harapásként jelenik meg, az öregséggel elillanó élet okozta félelem, melyet a fotók által őrzött emlékek reprezentálnak, vagy az afroamerikai írónő elveszettsége, aki úgy érzi, a körülötte lévő fehér férfiak meg sem hallják őt. A realitásként kezelt szubjektív belső valóság bemutatása a Roar legnagyobb dobása, ettől lesz ötletes. Viszont ennél sokkal nem jut tovább. Kicsit olyan az egész, mintha egy színes-szagos brainstormingba pillantanánk bele, vagy kreatív arcok twitter csetelésébe. Például: mi lenne, ha egy nő összejönne a parkban egy kacsával, aki jó az ágyban, de amúgy egy manipulatív dög? Amennyire vagány a felvetés, annyira vérszegény a megvalósítás. Pedig az alkotók nem a semmiből jöttek. Az alkotógárda egy jó része a GLOW című produkcióból jött át, és a színészstáb terén is bőven a nagy nevek vizén evezünk: Nicole Kidman, Betty Gilpin, Issa Rae és így tovább. Az ötletek egyébként Cecelia Ahern könyvéből származnak, az írónő pedig egy igazán sikeres női karrier példája. S ezzel át is térnék a női kérdésekre. A Roar célkitűzése, hogy bemutassa, milyen manapság nőnek lenni. Ezt leginkább nők életének fordulópontjainak érzelmi feltérképezésével teszi. Nem kifejezetten női hátrányos helyzetekre fókuszál, hanem egyszerűen női sorsokat mutat be. Vagyis nem egy harcos feminista produkcióról van szó, és nem is egy szociális problémákra rávilágító kutatásra. Egyszerűen nőkről szól és ezzel együtt női dolgokról, egészen hétköznapi jelenségektől, mint menstruációs görcs, anyatejjel bajlódás, a nagyobb dolgokig, mint a gyermek felnőtté válása, a szépség megélése. Persze azért társadalomkritika is megjelenik, de alapvetően hétköznapi nők életének egy-egy humoros, ijesztő, nyomasztó vagy éppen vidám történetét láthatjuk. A mesék pedig hol karikatúrák, hol szatírák vagy éppen a mágikus realizmus keveredik futurisztikus elemekkel. Ahogy korábban írtam, ötletekben nincs hiány, viszont a kidolgozottsággal, az mélységgel gond van. S ezek hiányában a szereplők nem válnak igazán érdekessé, nehéz velük együtt rezdülni. Izgulni pedig a harmadik rész után már azért sem nagyon lehet, mert az összes rész ugyanarra a sémára épül, a történetet nagyjából tudni a címből, a kimenetel pedig garantált. Így hiába a Roar ambiciózus vállalkozása, ezek bizony csak halk üvöltések. 2022. április 19. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/roar-kritika
