A Hello Games fejlesztőcsapat játékát három éve várjuk izgatottan több tíz- vagy százezer játékossal egyetemben, ennek pedig két fő oka van a remek grafikán kívül: a gigászi távlatok és a lehetőségek adta játékélmény. A grafikát egy trailerrel illusztráljuk, a meglepetések utána következnek. A No Man’s Sky az űr-nomád felfedezés öröméről szól: kapunk egy hajót, előttünk a kozmosz, mi levakarjuk a jövőízű rágót a műszerfalról (tudjuk, mi köptük oda), aztán berakjuk négyesbe, ki a hangárból, majd valami lesz, úgyis befogtuk már a legközelebbi bolygót pár klikknyire, majd meglátjuk, mi van lent, kibányászható ásvány vagy ormótlan hidraállatvéglények, amik elől rohannunk kell. Ennyi. Mármint tényleg ennyi. Ha majd a kozmikus magányt kell illusztrálni valamivel, akkor ez a játék lesz a legjobb példa. A gigászi távlatok ugyanis nagy számokat takarnak: ebben az univerzumban 18 kvintillió bolygó van, amelyeket a játék valós időben generál le, nevez el, illetve lát el flórával, faunával, időjárással, légkörrel, intelligens életformákkal, az azokhoz tartozó hitvilággal és nyelvvel is. A 18 kvintillió bolygó egyúttal azt is jelenti, hogy az univerzum 99.9%-át sosem fogjuk látni, ezért a játék egyik legnagyobb történése körülbelül az, amikor szembejön egy másik játékos. A gép által irányított mesterséges intelligencia viszont szembe fog jönni és sokszor. A bolygókon ugyanis számos dolog történhet: begyűjthetünk számos nyersanyagot, amelyekből vagy meglévő felszerelésünket fejleszthetjük tovább vagy jó pénzért eladhatjuk (értőknek: van trading és crafting), ha viszont túl sokat emelünk el (értsd: lopunk) egy bolygóról, akkor hirtelen megjelennek a világot átszövő rendfenntartói, a Sentinelek, a játék pedig átmegy GTA-ba: minél összehúzottabb szemmel néz ránk a kozmikus rendőrség, annál nagyobb erőkkel kergetnek minket: a kis robotokat nagyobb robotok, azokat óriásrobotok, majd a végén óriáshajók követik, úgyhogy ha azt hittük, hogy leszelfizzük magunkat pár monolittal meg a háttérben egy felénk rohanó csápos dinóval: korántsem ennyire egyszerű az űrben az élet. Főként, hogy az egyes bolygókhoz alkalmazkodni kell: a fagyott bolygókon érdemes fűtött, a tüzes bolygókon hőálló felszereléssel próbálkozni, vagy másodpercek alatt meghalunk, tekintve hogy egy bolygó olyan nyugodtan pusztít el minket egy pofonnyi időjárással, hogy ahhoz egy szavunk sem lehet. És az ilyen bolygókból több kvintillió is lehet. Mindemellett az idegen civilizációk sem könnyítik meg az életünket. A fejlesztők szerint ugyanis minden civilizációnak megvan a maga hitvilága és hozzáállása: egyesek a kutatásnak szentelik a legtöbb erőforrást, mások az erőszaknak. Minél többet megtanulunk a nyelvükről, annál jobban elfogadnak minket, annál jobban tudjuk megértetni magunkat velük vagy annál jobb árakat kapunk kereskedés során. Aztán persze lehet, hogy azt a kőtömböt, amelyre valamit fekarcoltak, rosszul értelmeztük, mi azt hisszük, hogy az egy köszöntőbeszéd, közben meg egy halálos fenyegetés az arra járóknak, mi pedig jóllakott európai turistaként futunk feléjük és ezt kiabáljuk egy olyan kiejtéssel, ami még fülsértő is. Nos, ilyenkor támadunk fel a legközelebbi űrbázison. Azt pedig, hogy mi igazából a játék megbúvó háttértörténete vagy hogy vannak-e más lehetőségeink még, az menet közben kiderül – az biztos, hogy minden játékos maga alkotja meg a saját narratíváját, élmény pedig van annyi, hogy június 21-től No Man’s Sky élménybeszámolók árasztják majd el a videomegosztók tucatjait. Egyesek brutál videokártyákkal felszerelt új gépeket akarnak venni, én inkább olyan nyelvészeti modelleket keresek, amelyekkel a leggyorsabban tudom lekommunikálni azt a felém sündörgő tüskés golyók felé, hogy újságíró vagyok, és kávéért jöttem. Valamelyiknek nagyobb haszna lesz és még mindig nem tudtam eldönteni, melyiknek.
