Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba Megható osztálytalálkozó. A Harry Potter-filmek, valamint az alapul szolgáló könyvek sokunk számára jelentenek egyfajta biztos pontot. Megannyian mondhatják el magukról azt, hogy a könyvek hatására kezdtek el jobban vonzódni az olvasáshoz, az adaptációk pedig a maguk kezdeti gyermeki naivitásával és konzekvensen növekvő felnőttes hangvételével, valamint varázslatos világával és színészeivel még most, 20 év múltán is képesek rabul ejteni a befogadót. Nem csoda, hogy az alkotók maguk is áldoztak egyet a nosztalgia oltárán. A Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba egy könnyes szemű, vidám pillanatokat sem nélkülöző osztálytalálkozó, amelyben Daniel Radcliffe és társai visszatérnek a filmek forgatási helyszíneinek egy részére, hogy felidézzék a sorozat fontosabb motívumait, illetve azt, hogy mit adott számukra ez a nyolcrészes sorozat. A másfél órás filmnek érezhetően nem volt célja az, hogy túl mélyre ásson a filmek hatásában, valamint abban, hogy konkrétan melyik színészre milyen hatást gyakorolt a hírnév. Ehelyett egyfajta komfortmoziként működik, amely ugyanúgy eljut arra a konzekvenciára, hogy a Harry Potter- filmek és könyvek milyen nagy hullámokat mozgattak meg, miközben a színészek vallanak saját szerepeikről és arról, hogy milyen jó buliként élték meg a forgatást. Ezt illetően a legüdítőbb színfolt egyértelműen Helena Bonham Carter és Ralph Fiennes - előbbi imádni valóan habókos stílusában oszt meg a befogadóval néhány kedves kulisszatitkot (például, hogy a rendező lényegében szabad kezet adott neki a karaktere megformálásában, valamint hogy néhány cuccot ellopott a forgatásról), utóbbi pedig rövid, de annál zseniálisabb képet ad arról, hogy miként kreálta meg Voldemort jellegzetes beszédstílusát. És ha már a rosszfiúkról esett szó, muszáj megemlíteni még Jason Isaacs-et, aki kaján örömmel idézi fel, miként élte bele magát Lucius Malfoy szerepébe - és hogy miként tartotta terrorban szegény Tom Feltont. Mindeközben a film nagy hangsúlyt fektet a sorozat egyik legfontosabb összetevőjére, a családiasságra, az összetartozásra és kiemelt figyelmet kap az, hogy a főszereplőket megformáló színészek milyen mélyreható kapcsolatot ápoltak/ápolnak egymással. Ezáltal valamivel jobban beleláthatunk abba, hogy milyen volt kvázi együtt felnőniük, milyen volt, amikor Rupert Grintnek és Emma Watsonnak meg kellett csókolnia egymást, illetve hogy egyszerű volt-e szétválasztani saját perszónájukat az alakított szereppel. Szerencsére a Watson-Grint-Radcliffe trió ennyi év múltán sem tűnik falsnak, egymáshoz való kötődésük őszintének tűnik. Külön öröm volt látni, hogy Rupert Grint személyisége sok esetben mennyire egybecseng az általa megformált Ronéval (ami a forgatáson is sok vicces esetet eredményezett), ahogyan Emma Watson is egy hasonlóan okos, olvasott (finoman mondva: stréber) lány benyomását kelti, mint Hermionét. Ezt pedig még a rendezők is meg tudják erősíteni. Természetesen helyet kaptak a filmben az időközben elhunyt színészek/színésznők is, kezdve Richard Harrisszel (aki az első két Potter-filmben formálta meg Dumbledore-t), megemlékezve a nemrégiben eltávozott Helen McCrory-ról és Alan Rickmanről (itt Ralph Fiennes szavait érdemes figyelni). Alázattal és tisztelettel emlékeznek meg róluk, a filmből kivágott, hasonlóan tragikus pillanatokkal együtt pedig csak még erősebbnek hat ez a pár perc. Egyben emlékeztet bennünket arra is, hogy ez a sorozat tényleg magáénak tudhatta azt, hogy effektíven, emberien és empátiával beszélt nem csak arról, milyen érzés felnőni, de arról is, milyen érzés elveszíteni valakit. Ezen kívül a Visszatérés Roxfortba bele-belekap néhány aspektusába a sorozatnak (díszletek, effektusok, egyes karakterek dizájnja), amelyek még több figyelmet is kaphattak volna, így azonban érthető, ha egyeseknek akad némi hiányérzetük. Ugyanígy fura, hogy nem kapott helyet a megszólaló színészek között Maggie Smith, Michael Gambon, valamint az eredeti könyvek írója J.K. Rowling, illetve akit még érdekes lett volna meghallgatni, az az első filmek forgatókönyvírója, Steven Kloves. Hiányuk azonban relatíve könnyen feledhető, hiszen a dokumentumfilm alapvető hangulata, atmoszférája van annyira kedves és van benne annyi megható pillanat és visszaemlékezés, hogy ne az maradjon meg bennem, ami nem volt, hanem ami helyet kapott. Ezt nézve pedig úgy gondolom, hogy ennek a világnak a rajongói ugyanolyan élvezettel lépnek be a szereplőkkel együtt ezekre a jól ismert helyekre és ugyanolyan kellemes, könnyes nosztalgiával gondolnak vissza majd a régi időkre, mint ők maguk. Én a magam részéről máris ingert érzek arra, hogy újraolvassam a könyveket és újranézzem a filmeket. 2022 január 5. https://www.puliwood.hu/kritikak/harry-potter-20-evfordulo-visszateres-roxfortba-kritika-304443.html
