„Hasvicc” – Előttem az élet Sophia Loren tíz év után új filmmel tér vissza. Az Előttem az élet új feldolgozásában Rosa mama szerepét ölti magára, aki egy életnyi szenvedés után is másokért dolgozik. A kis Momóval azonban mintha két külön világ lennének, a kallódó fiú nem kér senkiből. A találkozásuk mégis sorsfordító lesz mindkettejük számára. Sophia Lorent a 2009-es Kilenc óta nem láttuk vásznon. A pályafutását modellként kezdő, Oscar-díjas színésznő, aki hosszú évtizedekig volt a női elegancia megtestesülése, több mint tíz év után áll újra kamera elé. Ha egy ikon hosszú kihagyás után tér vissza, gyakran kérdéses, milyen lesz a végeredmény. Méltó lesz a filmhez, amire felkérik? Méltó lesz a film őhozzá? Sophia Loren visszatérését a fia, Edoardo Ponti rendezte, és a lehető legjobban választott alapanyagot hozzá. Ponti nem kis feladatot vállalt magára, amikor Romain Gary Előttem az élet című regényét vette elő. 1977-ben Moshé Mizrahi rendezésében már feldolgozták filmként, ami elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart, Simone Signoret-nek pedig színésznői Oscart ért. Noha az új, netflixes feldolgozás távol áll attól, hogy a ’77-es film remake-je legyen, mégiscsak el kell kerülnie, hogy az előd árnyékában maradjon. Az Előttem az élet története Madame Rosa (avagy Rosa mama) és a kis Mohamed (avagy Momo) körül bonyolódik. Mindkettejük életében számos változtatást láthatunk a korábbi adaptációhoz képest, de a lényeg, hogy mindketten kitaszítottak, az megmaradt. Rosa holokauszt-túlélő, aki prostituáltként élt, majd miután kiöregedett a szakmából, árvaházat nyitott más örömlányok gyermekeinek. Momo szenegáli muszlim fiú, aki drogot árulva gyűjt magának pénzt, de egyébként csak kallódik. Ők akkor találkoznak, amikor Momo könnyű zsákmány reményében kirabolja Rosát, a fiú gyámja azonban visszaadatja vele a lopott holmit. Sőt, miután megfizeti az árát, Rosa gondjaira bízza a gyereket. Momo és Rosa kapcsolata nem zökkenőmentes, de sok apró történésen keresztül közelebb kerülnek egymáshoz. Ahogy Rosa egészségi állapota egyre csak romlik, Momóra hárul a feladat, hogy teljesítse a nő utolsó kívánságát. Az 1977-es változattal ellentétben, ahol Rosa és Momo afféle „ketten a világ ellen” kapcsolatban él már egy évtizede, ezúttal azt látjuk, hogyan alakul ki egy efféle kötelék. Momo (Ibrahima Gueye) levált a világról, már ilyen fiatalon megkeményítette a szívét, hogy ne kelljen kötődnie senkihez. Ez szimbolikusan egy oroszlán képében jelenik meg időnként. Amikor Rosához kerül, vén satrafának tartja, aki csak púp a hátán. Ez a Rosa mama nem ugyanaz, mint a Simone Signoret-féle. Sophia Loren ugyanúgy egy rafinált, tekintélyt parancsoló asszonyt alakít, de kezdetben ő sem kér Momóból. Azonban a fiúnál előbb jön rá, hogy mennyire hasonlóak: például akkor, amikor szemtanúi lesznek, ahogy az olasz rendőrség menekülteket tartóztat le. Edoardo Ponti és Ugo Chiti forgatókönyvíró nem leíró dialógusokkal ábrázolja az egymásra találásukat, hanem sok, apró mozzanattal. Kis lépésekben, rezdülésekben közelednek egymáshoz, amelyek közben mind Sophia Loren, mind Ibrahima Gueye megcsillogtathatja tudását. Sophia Loren és Rosa sok értelemben egyazon személy: egy törékeny, mégis erős nő, aki a végsőkig tiszteletet parancsoló és gondoskodó. Loren az Egy asszony meg a lányával nyert Oscart, és itt egy újabb anyakaraktert látunk tőle, akinek minden rezdüléséből süt a szerető energia. Gueye pedig remekül tükrözi ezt az energiát és a vele járó érzelmeket, ahogy szemünk láttára reped meg a szíve köré vont páncél. Az ő játékukat ügyesen összeválogatott mellékszereplők egészítik ki. Renato Carpentieri kedves doktora, Babak Karimi szerény boltosa és transznemű Abril Zamora által játszott Lola mind egy kis család tagjai, akiket Rosa személye tart össze. Habár csak röpke jeleneteik vannak együtt, mégis látszik, hogy közös történelmük van Rosával. Edoardo Ponti ért a színészeihez. A szereplők megtöltenek élettel minden teret, amiben felbukkannak. Még akkor is, ha izgalmas fényképezésnek nem vagyunk tanúi, és néhány jelenetről is látszik, hogy kifejezetten az érzelmeink megdolgozását szem előtt tartva (mondhatni hatásvadászan) írták meg őket. A 2020-as Előttem az élet számos ponton modernizálva lett elődjéhez képest, és a cselekmény is napjaink Olaszországába lett áttéve. Így képezhet párhuzamot a holokauszt a menekültek helyzetével, és így léphet fel ellentét a szeretetre vágyódás és Momo drogügyletei között, vagy ezért lehet Lola fekete helyett transznemű. Ezek a változatosok azonban nem csupán trendek kiszolgálói, mindnek megvan a maga szerves szerepe ebben az újragondolt filmben. A legnagyobb változás meglepő módon épp a film végét érinti. Az alaptémák megmaradtak: a szeretet, a törődés, a közös szenvedés mind visszaköszönnek ebben a feldolgozásban is. Azonban míg 1977-ben egy csöndes, melankolikus alkotást kaptunk, most egy valamivel pozitívabb végkicsengésűt. Ez az optimizmus nem lesz idegen a cselekménytől, ugyanakkor más megvilágításba helyezi a címet, mint elődje. Rosa mama Auschwitz túlélője – Momónak ez a név nem jelent semmit. Még csak ki sem érti rendesen, mintha „Hasvicc”-et hallott volna. Ami azonban a Hasvicc mögött van, a szenvedés és a szenvedésen túli szeretet, az egyetemleges, és ezt már Momo is érti. Sophia Loren visszatért, hogy ezt az üzenetet átadja nekünk – hallottuk már, egyáltalán nem új, de nem árt újra és újra észbe vésnünk. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/elottem-az-elet-kritika
