Hatalmas blöff – A 81-es számú archívum Ritkán látható nyomasztó atmoszférával operál a Netflixen január 14-e óta elérhető talált felvételes horrorsorozat, A 81-es számú archívum, amely nem is igazán talált felvételes, nem is teljesen horror, de ettől még kellemes borzongást okoz. Egészen a fináléig. A 81-es számú archívum olyan, mint az az ismerősöd, aki már annyiszor színezte ki a valóságot, hogy már te is csak legyintesz rá, még akkor is, ha éppen komolynak tűnik. A nyolcrészes szériát, amit egy ugyanilyen című horrorpodcast ihletett, mind az előzetesek, mind a hivatalos tájékoztatások alapján egy found footage horrorként kívánták eladni az alkotók – akik közt egyébként ott van a horrorberkekben körberajongott James Wan is –, de történetvezetésében sokkal közelebb áll hozzá a misztikus thriller egy kis karakterdrámával kiegészítve, ráadásul a talált felvételek a cselekmény elenyésző hányadát teszik ki. Szerencsére. A found-footage alműfaj örök alapkérdése ugyanis, hogy mennyire életszerű, hogy valaki még akkor is a kamerát szorongatja, amikor lényegében az élete kerül veszélybe (nem az), illetve mennyire hihető az, hogy bármennyire is amatőr az önjelölt operatőr, mégsem marad le soha semmi fontosról (szintén nem az). A 81-es számú archívum meg is kerüli a történetmesélés módjának, vagyis a szüzsének ezt a fogyatékosságát, és a talált felvétel jelleget flashbackekkel keveri. Az talán kevéssé meglepő, hogy a történet egyszerre két idősíkon játszódik, a 2020-as években él Dan (Mamadou Athie), aki egy New York-i filmarchívum legprofibb archivátora, értsd ez alatt azt, hogy egy facsipesz és két vattapamacs segítségével minden felvételt helyreállít. A másik szál 1994-ben kezdődik, amikor is a doktorijára pályázó szociológus, Melody (Dina Shihabi) némi szereptévesztéstől vezérelve dokumentumfilmet készítene a tragikus múltú Visser társasház lakóiról, így közéjük költözik. Természetesen a két sors közötti összekötő kapcsot Melody kazettái jelentik, az eltűnt lány sztoriját Dannel együtt a hátrahagyott szalagok digitalizálásával párhuzamosan ismerhetjük meg. A szépen kidolgozott alaphelyzetet ráadásul a széria olyan atmoszférateremtő-képességgel kezdi el megtölteni élettel, hogy leesik tőle az állunk. A Visser-lépcsőház lakóinak egyedülálló és tökéletesen kiválogatott arcképcsarnoka olyan emberekből áll, akikről csupán ránézésre legalább még két évadnyi pszichothrillert lehetne írni, a földöntúli zenehasználattal és az egyre sejtelmesebbé váló zajokkal pedig mindössze pár perc alatt nemcsak az archivátorguru Dan, hanem mi magunk is eggyé válunk Melodyval. A Kubrick Ragyogását megidéző folyosók, a Tágra zárt szemek hangsávját előcsalogató morajok, a carpenteri türelemmel megkomponált kameramozgások és a drámaian lassú közelik olyan hangulatot teremtenek, amelyek már jó előre felkészítenek a legaljasabb jump scare-re is. Ami nem jön. Mert az egész széria bődületes önmérséklettel tartózkodik az öncélú ijesztgetéstől, bár amikor kell, akkor – nagy ritkán – nem fogja vissza magát. Ugyanakkor ahogy egyre jobban haladunk elő a történetben, úgy kezd egyre inkoherensebbé válni az egész sztori, és hirtelen arra döbbenünk rá, hogy már nemcsak a mentálisan terhelt főszereplők, hanem a széria is elkezd a végzete felé loholni. Az eleinte tökéletesen működő karakterdinamikák ugyanis epizódról epizódra egyre érthetetlenebbé válnak, a bemutatott új világ szabályai nem alkotnak önálló egészet, sőt, orbitális ellentmondások maradnak feloldatlanul, a szereplők logikátlan döntéseket hoznak, az egész végkifejletet pedig elkezdi átlengeni egy totális tétnélküliség. Hiába A 81-es számú archívum gyönyörűen megkomponált feszültségkeltése, a végtelenségig kitartott suspense-jelenetek, a csomó érdekesnek ígérkező karakter, ha szűk 8 óra alatt az egészet elunjuk, és a végén azon kapjuk magunkat, hogy a korábbi heves szívverés helyét elnyújtott ásítások veszik át. A 81-es számú archívum január 14-től elérhető a Netflixen. 2022. január 17. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/a-81-es-szamu-archivum-kritika
