2025 Április Hazugságvizsgáló a hálószobában – Fekete táska

Hazugságvizsgáló a hálószobában – Fekete táska



Két kém házasságában ugyan szerepet kaphat-e a bizalom? Cate Blanchett és Michael Fassbender ezt deríti fel – egy veszélyes fegyver eltűnése és az árulás életveszélye mellett – Steven Soderbergh Fekete táska című filmjében.

Nézd, ezt a filmet Soderbergh rendezte, David Koepp írta, a főszereplő Cate Blanchett és Michael Fassbender; ez a film remek. Annyi a dolgunk, hogy árnyaljuk, mennyire remek.

A Fekete táska egy brit kém-házaspár, Kathryn (Blanchette) és George (Fassbender) életének egy hete során játszódik. Amikor felmerül a gyanú, hogy árulás történt az NCSC (National Cyber Security Centre, kb. a brit NSA) berkein belül, akkor hirtelen nem csak mindketten más szemmel kell nézzenek egymásra, de még a munkatársaikban sem bízhatnak, miközben az óra ketyeg: egy hét adatik visszaszerezni vagy megállítani egy tömegpusztító kiberfegyvert. George azzal a képességgel van megáldva, hogy minden hazugságot felismer az ember viselkedésében – hogyan működhet így egy házasság? No és egy munkahely?

Egyáltalán mennyi játszmába vagy hajlandó szimultán belevonni magadat?


Tekintve, hogy a kémthrilleren belül elég nehéz újat mondani – végül is a kémek világa olyannyira szűk és zárt, hogy az extra-realista le Carré-regényektől az extravagáns Bond-fantázián át a nyílt paródiáig bőven elég időnk volt már mindent kimeríteni – egy új kémfilmnek nehéz dolga lenne bármi konkrétan újat letenni az asztalra. Még ennek a Fekete táskának az egészen szűkre rajzolt al-al-alzsánere: a realista, kissé komikus, házassági feszültségre és az adott kémszervezeten belüli feszültségre egyszerre alapozó, félig párkapcsolati, félig csoportdinamikai kémthriller is magában tud legalább két-három kifejezetten híres alkotást, pusztán a közeli évtizedeket nézve is (lásd True Lies, Mr. és Mrs. Smith). Igaz ugyan, hogy Koepp harminc éve kezdte el a forgatókönyvet írni, akkor, amikor az első Mission: Impossible-filmen dolgozott; a kilencvenes években még frissebbnek számíthatott az ötlet (azt mondta egyébként, ez volt élete leghosszabb projektje).




Szóval Soderbergh és Koepp filmje nem azért lesz remek, mintha új utakat törne a narratíva terén. Ezzel a várakozással nem érdemes beülni rá. Hanem a részletek miatt: a játék; a jelenetek feszültsége; a fényképezés; a rendezés eleganciája. Ez az a fajta film, aminek az első egy percében azt mondja az (amúgy nem filmkritikus) feleségem: nézd, micsoda remek kameraállás.

Az alkotói minőség, a belefektetett kreativitás, a részletekre odafigyelés miatt élvezetes a film, elejétől a végéig – no és a jól bevált trükkök: a csavaros történet izgalma miatt, az elsőrangú színészgárda szereplői közötti játszmák és személyes feszültség miatt.

Soderbergh semmi újat nem mond a világról, de micsoda élmény így is! Szavamra, még a világítás is szemet gyönyörködtető, nézd csak meg a vacsoraasztalokat.
Blanchett és Fassbender dinamikája izgalmasan összetett. Egyszerre lehet belelátni egy rendben lévő házasságot és az árulást, és jó ideig egyik irányba sem dől el; Blanchett hideg és magabiztos és látni a belső remegését; Fassbender szótlan, merev, és mégis törődő, igazán mint holmi valódi házasok. A fejlődésük pedig nagyszerű – nem azért, mintha karakterfejlődésen mennének keresztül: hanem mert a film lényege a lassú ráismerés, ami során kiderül, hogyan is kell értelmezni a viselkedésüket, melyik irányba dől el kapcsolatuk. A többiek csak másodhegedűsök, de azért Koepp eléggé kidolgozta a mélyen hívő pszichológus, a függő SIGINT szakértő, a párkapcsolati mániás műhold-operátor, az ambiciózus hivatali patkány karakterét ahhoz, hogy mint egy tensegrity szerkezet, ellensúlyokat és tartóelemeket biztosítsanak a sztori merész szálaihoz.

A filmet keretező, minden szabályt felrúgóan hosszú asztali jelenetek pedig – csak egy csomó beszélő fej, igazán – olyan ínyenc módon, borzongatóan feszültségkeltőek, hogy pusztán miattuk is megérte volna a film kb. 60-80 millió dollárja.


Soderbergh egyébként nem csak rendezője a filmnek, de ő is fényképezte és vágta (a stáblistában megjelenő „Mary Ann Bernard” az anyja neve, a „Peter Andrews” pedig egyszerű álnév). Mindhárom szerepében kiváló munkát végzett, és ez a gondolati egység határozottan jót is tesz a filmnek: összeszedettnek, feszesnek érződik tőle.

Amit hibának lehetne felróni: jópár aspektusában kínosan egyértelmű a párhuzam John le Carré remekművével, az Árulással.
George Woodhouse (Fassbender) nevét nem lehet másként, mint George Smiley homage-nak értelmezni (bár Soderbergh azt nyilatkozta, hogy inkább Virginia Woolf referencia); a 2011-es filmhez viszonyítva még a viselkedésük, öltözködésük, arcuk merevsége, Fassbender és Gary Oldman játéknak hasonlósága is nyilvánvaló. Az alaphelyzet is az: adott számú gyanúsítotton belül találd meg az egyetlen árulót. A házastársi feszültség is rokon (habár le Carrénál nem központi szál).

No meg a brit közeg: az önmaguknál magasabb célt bizonytalan, belülről vezérelt morállal szolgáló; nyugatiságukra büszke, de azt kritikával szemlélő; kimért és intellektuális; az ellenfelet megértő, de vele szemben akkor is kíméletlen; és az örökké túl szűk és bürokratikus szabályokat áthágva is helyesen cselekvő kém megint csak le Carré óta a brit Szolgálatok közismert és népszerű ábrázolásának számít (ellentétben a többi sztereotípiával: amilyen a cinikus és brutális orosz gumitalpú; a végtelen erőforrással rendelkező, arrogáns amerikai).

De ez a hasonlóság származhat egyrészt a muszájból is:
ugyanazt a közeget ugyanazon az alzsáneren belül nehéz radikálisan másképp ábrázolni; ez nem a Kingsman, ahol megjelenhet a fantázia és az abszurd, sem a Johnny English, ahol pedig a humor. Egy kábé realista GCHQ ügynök csak kevés fajta öltönyt viselhet. Másrészt pedig származhat a forrásoktól is: le Carré maga is a brit hírszerzés embere volt, Koepp és Soderbergh pedig alaposan belemerültek ugyanebbe a világba, a brit Szolgálatok több emberét is meginterjúvolták, kikérdezték a magánélet és a szakma feszültségéről, tippeket kértek, és – valószínűleg hasonló okokból, mint ami miatt az amerikai hadsereg látványosan segít bizonyos filmeket – kaptak is annyi anyagot, amennyit az intézményi jóváhagyás kötelme mellett egyáltalán kaphattak.

Koepp azt mondta: bár sokat tanult a kémkedés művészetéről is, még annál is sokkal többet tudott meg magukról az emberekről. „Egy nő elmondta, hogy a munkája lehetetlenné teszi a kapcsolatok fenntartását. Ez inspirálta a következő sort a filmben: »Ha mindenről hazudhatsz, hogyan mondasz igazat bármiről?« Gondolj csak bele: ha meg akarod csalni a társadat, ennél könnyebb nem is lehetne; csak annyit mondasz, hogy három napig nem leszel itt, és a társad nem kérdezhet, mert nincs meg a hozzáférési jogosultsága. Így nem lehet megbízni másokban, és mások sem bízhatnak benned.”

Még egyszer: Koepp minden munkája és utánajárása, Soderbergh minden árnyaló és kiemelő képessége, és Blanchett és Fassbender remekelése ellenére is,

a Fekete táska semmi olyan nem mond a kém- és párkapcsolati lét megéléséről (sem együtt, sem külön-külön), amit ne láttál volna már, vagy amit ki ne találhatnál.
A „nem bízhatunk egymásban, mert az a munkánk, hogy titkaink legyenek” problémakör következményei, no és ennek a problémának a megoldása nem olyasmik, amikre akár magad is rá ne jöhetnél, feltéve, hogy láttál pár hasonló alkotást és elmúltál kábé tizenkilenc éves. Ha van a filmnek bármi hátránya, ez az. No és simán rá lehet sütni a rettegett „derivatív” bélyeget, mert minden vonása – amiket dicsértem fentebb – másoktól származik: a vizualitás, Soderbergh fényei és színei természetesen ugyanazok, mint a rendező utóbbi alkotásaiban; a zene (David Holmes) alig különbözik a Fertőzéstől; a műholdas megfigyelés jelenetei egyenesen a kilencvenes éveket idézik. Blanchett jégkirálynője is sztereotípia, Fassbender szótlan George Smiley utánzata is. De a Fekete táska nem is érdekelt az újdonságban. A kifinomultságban érdekelt; és egy jó kis sztori meg a két vezető színész kibontakoztatásában. Meg a te szórakoztatásodban. Soderbergh mindegyik téren sikert arat.

A Fekete táska április 3-tól látható a mozikban.

2025. április 3.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/fekete-taska-black-bag-kritika