Herkules kritika Sámsonként Herkules maszkja mögött Szerző: Bányász Attila (Miner) Mi lenne, ha Herkulesről kiderülne, hogy nem az a legendák által túlmisztifikált félisten, akinek feltupírozott mítoszát csupán a szájhagyomány színezte, s elképesztő kalandjai egészen máshogy, sokkal földhözragadtabb módon történtek meg? Brett Ratner a legenda mögött az embert keresi, ám “művészi” megközelítése mindössze felszínes hollywoodi popcornízű rágógumi mélységig terjed – elvégre ő csupán egy véres-szandálos kalandfilmre szóló szerződést írt alá, se többet, inkább kevesebbet. De ne legyünk túl szigorúak Mr. Ratnerrel, biztoskezű hollywoodi rendező ő, igazi filmes kisiparos (lásd: Csúcsformában-trilógia, A vörös sárkány, X-Men: Az ellenállás vége). Ám ebből kifolyólag sok kockázatot nem vállal – talán ezért is szeretik őt a stúdiók? -, legforgatja, amit kell – azaz amit elétolnak! -, jelen esetben Steve Moore képregényének adaptációját, ami egy másodvonalbeli mesefilmíró első nagyjátékfilmes bemutatkozása kollégájával, aki eddig mindössze egy televíziós sorozatot dobott össze. S bizony ez erősen látszik a végső produktumon, a szkript ugyanis ezer sebből vérzik, s az sem emeli fényét, hogy nem több összehajigált kliséhalmaznál. Egy nem túl eredeti alapötleten nyugszik, ami lerántja a Herkules-mítoszról a leplet, s a félistenből egy erős fizikumú halandót kreál, aki társaira támaszkodva jó pénzért zsoldosként ténykedik. Aki jól megfizeti, az már meg is fürödhet mellette legendájának dicsfényében, s győzelmeinek javarésze inkább eme hírnévnek köszönhető. A film előzetese is egy nagy kamu, ami azonban mégis pontosan utal a lényegre: Herkules legendája nem több egy jól megkreált marketinges blöffnél. Aki tehát a trailer alapján egy Conan, a barbár klón kellemes fantasy-re számít, mitikus élőlényeket aprító izomkolosszussal, csalódni fog: bár a Herkules javarészt fantasy hangulatú, alapvetően mégsem több egy jól koreografált szandálos kalandfilmnél, ami nagyrészt igyekszik a realizmus keskeny ösvényén tapodni, de a végére Ratner vérszemet kap, s csak elveszíti lába alól azt a bizonyos talajt. A film sztorija tartogat egy méretes, csaknem 180 fokos csavart, ami azonban az első fél óra után előre látható – tulajdonképpen ez is klisés megoldás! -, ezért is merek utalni rá. A történet mellett már csak a karakterek sematikusabbak, főleg Herkules csapatának tagjai, akik a 3D-s ábrázolási mód ellenére is kétdimenziós papírmasé figuráknak hatnak, de legalább egymástól jól elkülöníthetőek: a – kezdetben – csak a pénzre hajtó, klasszikus zsoldosfigura, a nyillal jól bánó, nagyszájú amazon, a néma félvad barbár, a kótyagos, halálrajelölt jós és a sima beszédű athéni ifjú, aki csak a lehetőségre vár, hogy bizonyíthasson. S ne feledkezzünk meg magáról a főhősről, akit – hogy némi drámai szál is legyen, amivel azonban se a forgatókönyvíró, se a rendező, pláne a faarcú főszereplő nem igazán tud mit kezdeni – nyomaszt saját személyes tragédiája, családja elvesztése. Hogy némileg élét vegyem cikkem szkeptikus hangvételének, azért vannak értékelhető dolgok is a produkcióban. A castingot vastaps illeti, mivel igen komoly drámai vénájú színészeket sikerült leszerződtetni, kezdve a – most is – nagyszerű Jon Hurt-tel vagy a szerepét kissé túljátszó Joseph Fiennes-szal (a fodrász kezét viszont letörném azért, amit Fiennes frizurájával csinált), külön kiemelném a számomra eddig ismeretlen Rebecca Ferguson (a trák király lánya) meggyőző alakítását (minden bizonnyal találkozni fogunk még a nevével a jövőben). Meglepően jók lettek a film csatajelenetei, különösen az első, ami látszólag CGI-mentes, s bizony folyik a vér, törnek a csontok, talán épp ezért hat annyira hitelesnek. Később a tömegjelenetek már megkövetelik a vizuális effekteket, melyek nagyrészt szépen belesimulnak a filmbe, nem annyira szembetűnőek, jól kiegészítik a jól megkoreografált akciójeleneteket. Az akciók is szépen fényképezettek, nem a trendi, agyonvágott-agyonplánozott vonalat követik, mindent láthatunk, nem mosódnak el kivehetetlenül a részletek a szemünk előtt. Dicséret illeti a díszletezőket is, a helyszíneken minden korhűnek, valósnak hat, nem akad fenn semmin a néző tekintete. A filmet itthon forgatták – remélem, az előző bekezdésből nem az jön le, hogy mennyire hazabeszéltem! -, számtalanszor feltűnt a hazai médiában Dwayne Johnson, amint apait-anyait beleadva az edzőteremben “gyúr” a filmre (8 hónapon keresztül bizony igen intenzív edzésprogrammal készült a Szikla a forgatásra). Eredetileg magyar arcok (Palvin Barbara, Marozsán Erika, stb.) is feltűnnek a filmben, ám a vágó ollója végül kegyetlenül megkurtította jelenlétüket a vásznon. A Magyar Nemzeti Filmalap 2,8 milliárd forinttal támogatta a produkciót, így a Herkulest valahol a saját hősünknek is tekinthetjük. Azonban attól tartok, akárcsak a Die Hard – Drágább, mint az életed esetében, erre sem lehetünk igazán büszkék! Brett Ratner a film végére érezhetően maga is elfárad: a sablonmegoldások, a demagóg megnyilvánulások és még némi giccs maga alá temetik produkcióját, Herkules helyett inkább Sámsonként aposztrofálva a címszereplőt. Azonban a Herkules még így is jobb, mint Dwayne Johnson hasonló munkája, a csalódáskeltő Skorpiókirály volt anno, s meg merem kockáztatni, hogy bizonyos dolgok (mint például a csatajelenetek) jobban a helyükön vannak benne, mint az amúgy inkább fantasy-ként operáló Conan, a barbár remake esetében. A Herkules összességében a fent említett minden jósága ellenére a középszer mezsgyéjét koptató, neandervölgyi bunkóját elszontyolodva maga után húzó, újrahasznosított sablonokból építkező, egyszeri látványprodukció lett, aminek esetleges folytatásától Zeusz mentsen meg minket! Értékelés: 5/10 Herkules adatlap » Herkules kritika | Filmtrailer
