Hideg hegyek – A természet a maga nyelvén beszél Egy film, amely megmutatja, milyen az élet a hegyen, milyen a napi kemény munka, a tűz melege, és a különböző évszakok eljövetele. A Hideg hegyek dokumentarista-etnográfiai érdeklődéssel vizsgája szereplőit, mégis egy megkomponált, üzenetet megfogalmazó alkotásról van szó – kérdés, hogy értjük-e azt a nyelvet, amin elmondja nekünk? A Hideg hegyek Mehmet és a természet története. Vagyis inkább a természeté a férfi nézőpontjából. Mehmet családjával egy hegyi faluban él meglehetősen kemény körülmények között. Állattartásból tartják fent magukat, és mindent a természetből teremtenek elő. Az asszony fát hord télire, szénát az állatoknak, a gyerekek vadkörtét gyűjtenek az erdőben. A két fiú közül az egyik Down-szindrómás, felügyeletet kíván. Remélik, hogy egyszer telik orvosra is. Plusz segítség Mehmet édesanyja, aki tapasztalt a hegyi életben, és besegít mindenben a ház körül. Nem ám Mehmet, ő többet remél, megoldást, s ahelyett, hogy a ház körüli végtelen teendőkben venne részt vagy napi bérért elmenne dolgozni, a hegyet járja, hogy ezüstöt bányásszon ki. A film ritmusa szinte beleringat az életükbe. Sokszor csak a végtelen táj tölti ki a képet, néha benne egy ember, néha csak a hegy. Hosszan nézzük, hogyan főznek, isszák a teát, hogy bányászik napokig egyedül a férj – olykor valós időben történnek a dolgok, vagyis az élet egyszerű, mégis különös pillanatai. Amikor nem a táj beszél, akkor a szereplők konfliktusaival gyürkőzünk; férj-feleség más életstratégián van, ráadásul a férfi kivonja magát a felfedezőútjaival, míg az asszony rendületlenül küzd. Még sírás közben sem áll meg a munkával. Ám amikor egy nevezőre kerülnek, akkor szentséges pillanatok jönnek, történetek a tűz körül, közös vacsora, remény. Amikor a természet beszél, a szereplők háttérbe kerülnek, hiszen erővel szól, átformál; ahogy egyik napról a másikra méteres hó lepi el a házat, ahogy eltűnik egy állat, ahogy rejtőzik a nemesfém a kövekben – ez a természet nyelve. Eleinte olyan, mintha adna és elvenne, mintha szerencse és balszerencse forogna, ami felülírja a dolgos emberi kezeket. De ahogy a végén egyre csak nézzük ezt az egész forgó rendszert, a fogyatékos fiú mosolygó arcát a jószerencse eljövetelével, vagyis rossznak-jónak címkézett dolgokat egy időben, sokkal inkább olyan, mintha minden csak lenne, az emberek pedig ebben a mindenben. S ez egy fajta megnyugvást hoz. Nem boldogságot és nevetést, hanem valamiféle megértést, ami felül van jón és rosszon. A Hideg hegyek eddig tíz nemzetközi verseny díjazottja, illetve versenyre kel a Legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjért. Az biztos, hogy erős, egyedi atmoszférája van a filmnek. Ezzel együtt komoly megérkezést igényel, mert nem röptet, nem szórakoztat. De ez mégsem negatívum, hiszen a rendező, Mustafa Kara megteremtette a forma és a tartalom összhangját. Ezt a történetet így lehet jól elmondani, sőt nem is történetről, elmondásról van szó. A filmnek tulajdonképpen jobban áll, amikor nem esemény van, hanem megteremti azt az érzést, hogy az élet csak úgy megtörténik. 2016. december 6. http://www.filmtekercs.hu/kritikak/hideg-hegyek
