Február másodikához,Gyertyaszentelő napjához több szokás is tartozik. Maga a ’gyertyaszentelő’ elnevezés arra utal, hogy Szűz Mária a 40 napos KisJézust elvitte bemutatni a jeruzsálemi templomba Ehhez a naphoz a fenti keresztény ünnep mellet számos néphiedelem is kötődik:Ekkor osztották a papok a "Balázs-áldást", mely minden torokbajtól és -betegségtől megvédte az áldást kérőt.Úgy vélték, hogyha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ahogy a mondás is tartja: „Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a nap süssön”. A másik, legismertebb néphagyomány szerint, ha február 2-án a medve előjön a barlangjából és meglátja az árnyékát (azaz napsütéses idő van), akkor visszabújik még téli álmot aludni, mert még hideg jöhet. De ha borús felhők takarják az eget, az a maci számára azt jelenti, hogy már lassan vége a télnek.E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet vissza és onnan is tovább Jókai Mórhoz, mert egyes nézetek szerint a „Nagy Mesemondó” fantáziájában, pontosabban az Az új földesúr c. regényében született meg az időjós medve alakja, melyben így ír:„Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; -mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett. Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén:akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”
